Régebben is megtörtént, hogy az utcán sétálva úgy éreztem: semmi nem valóság, amit itt látok. Minden díszlet, és nem merek nekitámaszkodni egy falnak, mert nem bír el, nem merek mögénézni semminek, mert meglátom, hol rögzítették egymáshoz a díszletelemeket. Máskor pedig hirtelen megcsapott a valóság, egy pillanatig tudtam: ez itt és most igaz, nincs kérdés, nem kell magyarázat. És elkezdtem keresni, mitől van ez így.
És rájöttem, bele vagyunk zárva a Mátrixba, a legnagyobb rabság, amit el lehet képzelni, mikor azt hisszük, hogy szabadok vagyunk, pedig tehetetlen szolgák, akikből mások élnek, akik azt hisszük, hogy a valóságot látjuk, pedig csak képeket, amiket az agyunkba vetítenek, hogy még hívebben és még vaksibban szolgáljuk őket.
Mindegy, hogy ez szimbolikusan van így vagy a fizikai világban. Ha viszont ez a Mátrix, akkor van Valóság is, akkor van kiút is!
Sokszor csak véletlenül botlottam egy kijáratba. Máskor hiába kerestem a megszokott kis ajtómat, fal volt a helyén. Sokszor hetekig, hónapokig fetrengtem, hagytam, hogy szívják a véremet, az erőmet, feküdtem és bámultam a tévét, és arra gondoltam, ha van is kijárat innen, kit érdekel; kit zavar, hogy a sült galamb, amit a számba repült, valójában nem is galamb, csak érzet, amikor olyan finom.
Heti 168 órában fröcsög ránk, a fejünkre zúdul az óriásplakátokból, be se kell kapcsolni a tévét, a rádiót, nem kell a kezünkbe venni egy bulvárlapot, megtalálnak, leszólítanak az utcán, titokban lefényképeznek, sorba állítanak a hivatalok ajtaja előtt, mert beírtak minket mindenféle könyvbe (és minden módon számon tartanak, mert számon tarthatják, mit telefonoztunk, mikor, miért s kinek).
Összeesküvés-elmélet? Paranoia? Keleti filozófiák? Nem, nem hiszem. Érzi más is, és lépten-nyomon, véletlenül ilyen emberekkel futok össze.
Egyszer ismeretlenül sms-ezni kezdett nekem egy srác. Válaszoltam neki, így beszélgettünk hónapokig, aforizmaszerűen, és ugyanerről. Fölbukkant valahol a semmiből, és ugyanott tartott, ahol én, szükségképpen fel is kellett bukkannia. Aztán ugyanúgy tűnt el a semmibe, talán elkanyarodott vele az út.
Egy gyerekkori barátnőmmel kb. 8-10 év után találkoztam egy régi közös barátunk temetésén, aki belehalt a hazugságba. A Hit Gyülekezetébe járt, vezető szerepbe került, otthagyta tizenöt évét, aztán rájött, egy betegség döbbentette rá, hogy a templom, amiben szolgált, valójában egy cirkusz, ahol ő az artista-bohócok egyike. Még megírta ezt, mielőtt meghalt. Zeneszerző volt, a zenéjét is megmérgezték. És nem akkor veszettem el őt, amikor meghalt, hanem amikor elhitte a hazugságokat.
A hitgyülisek temették, úgy tettek, mintha halála előtt nem mondta volna el mindazt, amit meglátott. Az ő zenéjét játszották a ravatalozóban, hamis filmzene volt, minden feszültség nélkül, mert a keresztény élete csupa öröm és áldás, Péter apostolt nem zárták börtönbe, Pált nem kövezték meg, és Jézust sem feszítették keresztre hanem halleluja! Nem ismertem rá a barátomra abból a zenéből.
Álltunk és néztünk egymásra gyerekkori barátnőmmel: mi ez a szörnyűség? Aztán hazafelé beszélgetni kezdtünk. Bármit mondott az egyikünk, a másik befejezte a mondatot. És ugyanerről volt szó. Mit számítottak olyan apróságok, hogy mást gondolunk a politikáról vagy a gyereknevelésről? A Valóságról volt szó, ahová át lehet jutni, és ahol már mindketten jártunk, ha más-más ajtón is. De ugyanazt találtuk.
Sokan érzik úgy, hogy „valami nem stimmel”. Ekkor kezdenek lassan rádöbbenni, hol vannak, és kezdik keresni a kiutat.
És a kijárat nemcsak személyre szabottan más, percről percre más.
Emlékszem, egyszer egy nyáron át napi 8 órát zongoráztam, úgy éreztem, ha abbahagyom, bekebelez valami szörnyűség, hogy csak addig élhetek, amíg játszom. Akkor az volt a kijárat. Máskor egy beszélgetés. Aztán a lehullott falevél, amin megállt egy esőcsepp. Néha az imádság egy templomban, vagy egy vers, amit úgy tudtam befejezni, ahogy vágytam rá.
Egy biztos: csak akkor tudok átmenni, ha nem hazudok magamnak. Másnak sem. Ha nem fedem el, nem leplezem egy-egy pillanat igazságtartalmát – legfőképp önmagam előtt. Ha hajlandó vagyok szembenézni. Akkor szinte magától történik, kinyílik a fal, élessé válnak a színek, hiszen szabad vagyok és látok, mert váratlanul önmagam lettem, nem szolgája képeknek és zsarnokoknak, a tükörképemnek se, amit látni szeretnék.
A legtöbbször kiesni lehet a Valóságba. Kizuhanni. Amikor azt hiszem, vége, zuhanok, ha leérek, gyógyíthatatlanul összetöröm magam vagy meg is halok, akkor váratlanul puhán fogok talajt, és körülnézve látom, hogy kijutottam abba a Valóságba, amit nem lehet eltorzítani való világ villával, áligazságokkal, mert az én Valóságom.

Kiss Judit Ágnes