Még ez a nincs sincs
2003. november 3. - Cserna-Szabó András
Nem más ő, mint Anagama Buddha kisujja agyagba zárva, amire rámutat: eltűnik. Buddha nem kereste a magyarázatot, inkább rámutatott kisujjával a dolgokra, és azok eltűntek, utoljára saját magára mutatott, így maradt árva a kisujj. Az agyag géppuska remekül semmít: hegyet, Buddhát, szövőmunkást, világot, miegymást.
- 2003. november 3.
2003-11-01 Még ez a nincs sincs
És akkor jöjjön egy kis olvasónapló.
Most fejeztem be Pelevin Az agyag géppuska című agyelszállását. Keservesen rágtam magam végig ezen az ultraskizofrén őrületen, a felénél a sarokba akartam hajítani, egy kukkot sem értettem az egészből. Aztán mégis továbbolvastam, nem is tudom, miért. Igaz, a végére érve sem értettem belőle semmit, de legalább arra rájöttem, hogy nem sok érteni való van benne. Ez a könyv értelem alatti vagy fölötti kavargás, jótékony káosz, üstnyi fortyogó meditációs objektum, számtalan kulcslyuk egymás mögé rendezése. Pelevin regénye megírásakor pontosan követte saját hőse, Petyka komisszár (én-párja: Pjotr Puszta) esztétikai útmutatását: Egyébként sohasem értettem különösebben a verseimet, és rég rájöttem: a szerzőség kétséges valami, s attól, aki tollat vesz a kezébe és a papír fölé hajol, csak annyi kívántatik meg, hogy a lelkében szétszórt számtalan kulcslyukat egy vonalba rendezze, úgy, hogy hirtelen a papírra essen rajtuk keresztül a napsugár.
Említett Pjotr Puszta egyébként költő és gyakorló elmebeteg, egy moszkvai diliház ápoltja a kilencvenes években. Ám ahogy szemét lehunyja, rögtön Petyka lesz belőle, Csapajev komisszárja, a 17-es forradalom utáni polgárháborúban. S ha Petyka hajtja álomra fejét, rögvest Pjotr lesz újra. Ám Pjotr-Petyka nemcsak saját énjeit váltogatja, olykor ápolttársai hamis énjeivel is rémálmodik. És, hogy a dolog ne legyen ennyire egyszerű, a fiktív és/vagy valós ének általában hatalmas adag vodka, bundapálinka, csifir, kokain és egyéb tudatmódosító szerek hatása alatt állnak, és ezért ellenállhatatlan kényszert éreznek arra, hogy szünet nélkül filozófiáról pofázzanak. Nietzschéről, neoplatonizmusról, kereszténységről, buddhizmusról, az örök visszanemtérésről – de leginkább a semmiről. Merthogy ez a könyv a semmiről szól, a semmiben játszódik, kibaszottul semmít benne a semmi. Nincs semmi – fejti ki Csapajev filozófiájának esszenciáját néhány liter pálinka után, majd hozzáteszi: És még ez a nincs sincs.
Közben – mintegy mellékesen – ölik egymást a vörösök és a fehérek, folyik a moszkvai maffiaháború, egy orosz alkoholista kitanulja a harakiri művészetét, egy fehér hadúr, avagy a Fekete Báró kalauzolásában meglátogatjuk az Alvilágot, Schwarzenegger ide-oda repked. Petyka pedig reménytelenül epekedik egy világszép géppuskás lány után, s e viszonzatlan szerelemnek gyümölcse a világirodalom egyik legszebb erotikus jelenete: Pjotr Petykát álmodja, Petyka pedig orális szexről álmodik. De úgy is megfogalmazhatnánk, az orális szex álmodja Petykát. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogyan rekonstruáljuk a szavakat szavakkal, hiszen Csapajev elárulja: a világon minden csak gondolatok örvénye. Hátborzongatóan zseniális ez az orális jelenet. Miközben a géppuskás csaj öv alatt dolgozik, a vörös komisszár és költő ezt gügyögi: Tudja, ha egy igazán hatásos erotikus jelenetet kellene írnom, tennék néhány célzást, a többit pedig összefüggéstelen beszélgetéssel tölteném ki… Ó, istenem, Anna!… Olyannal, amilyent most folytatunk. Mert nincs mit ábrázolni – mindent az értelemnek kell felépíteni. Pelevin itt is követi hőse irányelveit.
A folyton emlegetett agyag géppuskáról csak a legvégén derül ki, micsoda félelmetes tömegpusztító fegyver. Nem más ő, mint Anagama Buddha kisujja agyagba zárva, amire rámutat: eltűnik. Buddha nem kereste a magyarázatot, inkább rámutatott kisujjával a dolgokra, és azok eltűntek, utoljára saját magára mutatott, így maradt árva a kisujj. Az agyag géppuska remekül semmít: hegyet, Buddhát, szövőmunkást, világot, miegymást. De nem ez a csodafegyver a regény egyetlen óriás-szimbóluma (bár kétségkívül a legjelentősebb), a jó Pelevin pakolt még ilyenből bőven a könyvébe: Belső-Mongóliától a fekete bublikon át egészen a Zenélő Burnótszelencéhez címzett lebuj csillárjáig.
És a leges-leges-legvégén (túl a zárlaton) kavar még egyet ezen a katyvaszon az előszó, egészen pontosan annak szerzője, VII. Urgan Dzsambon Tulku, a Teljes és Végleges Megszabadulás Buddhista Frontjának Elnöke, aki sok más mellett azt is elárulja, hogy a kézirat Belső-Mongólia egyik kolostorában keletkezett a húszas években. A Dzsingisz kántól vett mottót már fel sem említjük.
Az a legfurcsább az egészben, hogy ebből a sok idióta bölcselkedésből, követhetetlen gondolat-örvényből, történet-forgácsból, idő-, tér-, én-, stb.-váltásból a regény végére csak összeáll valami nagyon fontos. Hogy mi, azt nem tudom pontosan, de hogy fontos, azt igen. Ez a fontos egyszerre keleti és nyugati, mint az a Petyka-kinyilatkoztatás, amiben együtt kavarog Buddha és Szókratész: Csak egyetlen szabadság van: amikor az ember megszabadul attól, amit az értelem épít. Ezt a szabadságot hívják úgy, hogy "nem tudom". Ez a fontos egyértelmű, mégis csak a drogos, a hívő és a művész tudja: reális perspektívából nézve eltűnik mindannak a hierarchiája, amivel az emberek foglalkoznak. És ez a fontos nagyon mulatságos is, egyenesen röhögnivaló. Mert az egész világ: vicc, amelyet az Úristen mesélt önmagának. És maga az Úristen is vicc.
És akkor jöjjön egy kis olvasónapló.
Most fejeztem be Pelevin Az agyag géppuska című agyelszállását. Keservesen rágtam magam végig ezen az ultraskizofrén őrületen, a felénél a sarokba akartam hajítani, egy kukkot sem értettem az egészből. Aztán mégis továbbolvastam, nem is tudom, miért. Igaz, a végére érve sem értettem belőle semmit, de legalább arra rájöttem, hogy nem sok érteni való van benne. Ez a könyv értelem alatti vagy fölötti kavargás, jótékony káosz, üstnyi fortyogó meditációs objektum, számtalan kulcslyuk egymás mögé rendezése. Pelevin regénye megírásakor pontosan követte saját hőse, Petyka komisszár (én-párja: Pjotr Puszta) esztétikai útmutatását: Egyébként sohasem értettem különösebben a verseimet, és rég rájöttem: a szerzőség kétséges valami, s attól, aki tollat vesz a kezébe és a papír fölé hajol, csak annyi kívántatik meg, hogy a lelkében szétszórt számtalan kulcslyukat egy vonalba rendezze, úgy, hogy hirtelen a papírra essen rajtuk keresztül a napsugár.
Említett Pjotr Puszta egyébként költő és gyakorló elmebeteg, egy moszkvai diliház ápoltja a kilencvenes években. Ám ahogy szemét lehunyja, rögtön Petyka lesz belőle, Csapajev komisszárja, a 17-es forradalom utáni polgárháborúban. S ha Petyka hajtja álomra fejét, rögvest Pjotr lesz újra. Ám Pjotr-Petyka nemcsak saját énjeit váltogatja, olykor ápolttársai hamis énjeivel is rémálmodik. És, hogy a dolog ne legyen ennyire egyszerű, a fiktív és/vagy valós ének általában hatalmas adag vodka, bundapálinka, csifir, kokain és egyéb tudatmódosító szerek hatása alatt állnak, és ezért ellenállhatatlan kényszert éreznek arra, hogy szünet nélkül filozófiáról pofázzanak. Nietzschéről, neoplatonizmusról, kereszténységről, buddhizmusról, az örök visszanemtérésről – de leginkább a semmiről. Merthogy ez a könyv a semmiről szól, a semmiben játszódik, kibaszottul semmít benne a semmi. Nincs semmi – fejti ki Csapajev filozófiájának esszenciáját néhány liter pálinka után, majd hozzáteszi: És még ez a nincs sincs.
Közben – mintegy mellékesen – ölik egymást a vörösök és a fehérek, folyik a moszkvai maffiaháború, egy orosz alkoholista kitanulja a harakiri művészetét, egy fehér hadúr, avagy a Fekete Báró kalauzolásában meglátogatjuk az Alvilágot, Schwarzenegger ide-oda repked. Petyka pedig reménytelenül epekedik egy világszép géppuskás lány után, s e viszonzatlan szerelemnek gyümölcse a világirodalom egyik legszebb erotikus jelenete: Pjotr Petykát álmodja, Petyka pedig orális szexről álmodik. De úgy is megfogalmazhatnánk, az orális szex álmodja Petykát. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogyan rekonstruáljuk a szavakat szavakkal, hiszen Csapajev elárulja: a világon minden csak gondolatok örvénye. Hátborzongatóan zseniális ez az orális jelenet. Miközben a géppuskás csaj öv alatt dolgozik, a vörös komisszár és költő ezt gügyögi: Tudja, ha egy igazán hatásos erotikus jelenetet kellene írnom, tennék néhány célzást, a többit pedig összefüggéstelen beszélgetéssel tölteném ki… Ó, istenem, Anna!… Olyannal, amilyent most folytatunk. Mert nincs mit ábrázolni – mindent az értelemnek kell felépíteni. Pelevin itt is követi hőse irányelveit.
A folyton emlegetett agyag géppuskáról csak a legvégén derül ki, micsoda félelmetes tömegpusztító fegyver. Nem más ő, mint Anagama Buddha kisujja agyagba zárva, amire rámutat: eltűnik. Buddha nem kereste a magyarázatot, inkább rámutatott kisujjával a dolgokra, és azok eltűntek, utoljára saját magára mutatott, így maradt árva a kisujj. Az agyag géppuska remekül semmít: hegyet, Buddhát, szövőmunkást, világot, miegymást. De nem ez a csodafegyver a regény egyetlen óriás-szimbóluma (bár kétségkívül a legjelentősebb), a jó Pelevin pakolt még ilyenből bőven a könyvébe: Belső-Mongóliától a fekete bublikon át egészen a Zenélő Burnótszelencéhez címzett lebuj csillárjáig.
És a leges-leges-legvégén (túl a zárlaton) kavar még egyet ezen a katyvaszon az előszó, egészen pontosan annak szerzője, VII. Urgan Dzsambon Tulku, a Teljes és Végleges Megszabadulás Buddhista Frontjának Elnöke, aki sok más mellett azt is elárulja, hogy a kézirat Belső-Mongólia egyik kolostorában keletkezett a húszas években. A Dzsingisz kántól vett mottót már fel sem említjük.
Az a legfurcsább az egészben, hogy ebből a sok idióta bölcselkedésből, követhetetlen gondolat-örvényből, történet-forgácsból, idő-, tér-, én-, stb.-váltásból a regény végére csak összeáll valami nagyon fontos. Hogy mi, azt nem tudom pontosan, de hogy fontos, azt igen. Ez a fontos egyszerre keleti és nyugati, mint az a Petyka-kinyilatkoztatás, amiben együtt kavarog Buddha és Szókratész: Csak egyetlen szabadság van: amikor az ember megszabadul attól, amit az értelem épít. Ezt a szabadságot hívják úgy, hogy "nem tudom". Ez a fontos egyértelmű, mégis csak a drogos, a hívő és a művész tudja: reális perspektívából nézve eltűnik mindannak a hierarchiája, amivel az emberek foglalkoznak. És ez a fontos nagyon mulatságos is, egyenesen röhögnivaló. Mert az egész világ: vicc, amelyet az Úristen mesélt önmagának. És maga az Úristen is vicc.
Hozzászólás