Az interjú után nem véletlenül veszem le Selyem Zsuzsa idei könyvét, a 9 kilót a polcról (részlet, interjú, kritika). Az exindex-interjú címéből jön az asszociáció, ezért nyúlok a kötethez, amelynek a borítója perforálva van, tehát átlátható. A betűk helyén lyukak a címben, tulajdonképpen a lyukakat, a semmit lehet összeolvasni. Az idei év legjobb kötetterve Timotei Nadasan munkája (tavaly nálam a Misikönyv nyert). S ha már levettem a könyvet a polcról, akkor az éjjel újraolvasom. Képzeletben azt játszom, hogy mi lenne, ha a Manifestára szöveg-termelőket is meghívnának, hogyan jelenhetnének meg ezek a szövegek egy látható, érzékelhető térben. Hogyan lehetne valahogy az irodalmat közel vinni a fogyasztóhoz (le az unalmas felolvasóestekkel!). És ki lenne az, aki elég érdekes lenne ahhoz, hogy működjön a kárpát-medencei (wau, ezt a szókapcsolatot is utálom ám) gettón kívül. Ki lenne az a magyar szerző, akinek a működése valamilyen szempontból illeszthető lehetne a Manifesta körüli vitákhoz. Gyorsan végigpörgetem magamban az „itthoniakat”, Láng-KaF-Selyem bizonyos értelemben hasonló ösvényeken járnak, meglehetősen „környezettudatos” szerzők. A gettóhatár-átlépés azonban esetükben már a legszűkebb környezetben is kudarcos, nem tobzódnak román műfordításokban. Ha ki is lépnének az irodalom eddig elfogadott, konvencionálisan szűk tereiből, formailag és tartalmilag egyaránt (mint ahogyan ez a kilépés majdnem megtörténik), akkor sem biztos, hogy hozzáférhetőek lehetnének. Így maradnak ezek a szövegek nagyon helyiérdekűek. És ha lenne műfordítás, mondjuk több nyelven, akkor vajon – szigorúan végiggondolva -- beemelhetők-e egy Manifestához hasonló átfogó koncepcióba ezek a szerzők, szövegek? Hogyan változik ez a közép-kelet-európai irodalom, ha távolságból nézzük?

          Aztán egy másik mátrixot is felállítok magamban: a Bódis (1) (2),    - Gordon (1) (2)  - Selyem - Tóth (1) (2)  négyest.  Úristen (ekkor már hajnal négy van), nagyon össze kell olvasni ezeket a szövegeket. Mennyi feszültség, mennyi ellentmondás, mennyi kommunikációs lehetőség és deficit egyszerre. Darabos azt mondja még Szigligeten, hogy jön fel  a „nő”-irodalom (idézőjelet én használom), mint kenyérhéj a vízben. Hát nem tom. Jön, nem jön, nekem ez itt most az őskáosz, és egyáltalán nem eldöntött még, hogy mi lesz ebből. Viszont lennie kell belőle valaminek, mert túl nagy a tét. Túl nagy a tét, amit önmaguknak állítottak fel (tartani kell), és túl nagy az űr, amit hasonló szövegekkel be kellene tölteni.

 

 

Pacsika Rudolf: Utópia patron (Prerock'n roll a Szentendrei Képtárban)