hirdetés

Még mindig könyvekről

2008. október 3. - Füzi László

Judt például az ötvenes évekre tette (Nyugaton) a régi világ szétesését, s onnét indulva mutatja be a jóléti állam kialakulását, Castells a hetvenes évekre teszi (az Egyesült Államokban) az információs társadalom kialakulásának kezdetét. John Lukacs is sokat foglalkozik a század periodizálásával, munkáiban a rövid huszadik századot, az 1914-től 1989-ig terjedő huszadik századot fogadja el.
hirdetés

Írhatnám a napi történéseket is, készülök erre, de inkább összegyűjtöm majd őket. Most megint könyveket veszek elő, Judt és Castells könyve kényszerít erre. Foglalkoztat a huszadik század történetének periodizációja, az, hogy túl az eseménytörténeten, a mélymozgásokat tekintve miképpen lehet szakaszolni ennek a századnak a történetét, ha egyáltalán lehet, mert nem biztos, hogy a történetek sokszínűsége és az egyenlőtlen fejlődések sorozata ezt lehetővé teszi. Judt például az ötvenes évekre tette (Nyugaton) a régi világ szétesését, s onnét indulva mutatja be a jóléti állam kialakulását, Castells a hetvenes évekre teszi (az Egyesült Államokban) az információs társadalom kialakulásának kezdetét. John Lukacs is sokat foglalkozik a század periodizálásával, munkáiban a rövid huszadik századot, az 1914-től 1989-ig terjedő huszadik századot fogadja el. Most olvastam el a Demokrácia és populizmus címmel megjelent könyvét, ebben a könyvben nemcsak a rövid huszadik századról alkotott elképzelését ismétli meg, hanem nagyon sokat hozzá is tesz ahhoz, amit erről a századról tudnunk kell. Tulajdonképpen kérdez, számára az a kérdés, hogy jól tudjuk-e, amit tudunk, avagy leegyszerűsítéseket, rossz állításokat, helytelen fogalmakat használunk. Sokat és jól kérdez, helyenként zseniálisan fogalmaz. „1917 sorsdöntő eseménye nem az orosz forradalom, nem is Oroszország kiugrása az európai háborúból, hanem Amerika hadba lépése. Ez pecsételte meg Németország vereségét.” Másutt: „Mivel nemcsak az eszmék, hanem az események fontosságát is következményeiken keresztül kell megítélnünk, lássuk, hogy a korszak nagy forradalmára Wilson, nem pedig Lenin, Wilson nem megnyerő jelleme, görcsös egyénisége, furcsa észjárása ellenére”. (Nem a kötekedés kedvéért mondom, Lenin tevékenységének is súlyos következményei voltak). Rákérdez nagyon sok kifejezés (fasizmus, nemzetiszocializmus) tartalmára, ismeri, nagyon mélyen ismeri a társadalmak működésének mechanizmusát: „A világot (kivált a demokratikus kort) nem a pénz, még csak nem is a javak, hanem a vélemények fölhalmozódása irányítja – Pascal több mint háromszázötven esztendeje, XIV. Lajos abszolút monarchiája idején mondta ki ezt a mély igazságot. A demokrácia korában e valóság egy másik hatalmas dimenziójával kerülünk szembe, amikor a nyilvánosság gépezete manipulálhatja, akár meg is hamisíthatja a vélemények fölhalmozódását, miközben olykor akár más látszatokat is teremthet” – mondja. Tanulságos az a fejtegetése is, hogy egyes történelmi szereplők miképpen látták korukat, s koruk más történeti szereplőit. Roosevelt úgy érezte, hogy az Egyesült Államok a „fejlődésben” elfoglalt helye szerint Sztálin Oroszországa és Churchill Nagy-Britanniája között helyezkedik el, Churchill viszont „Sztálint újfajta orosz cárnak tekintette, aki nem a nyugati demokráciák előtt járó, hanem mögöttük jócskán elmaradott népet és társadalmat irányít.” Kell-e mondanom, hogy melyik nézőpont állt közelebb a valósághoz?
     Tanulságosnak érzem azt is, amit Lukacs a sajátos huszadik századiság mibenlétéről mond. „Sénécal, az Érzelmek iskolája egyik szereplője előre jelezte a huszadik századot. Az 1848-as francia forradalom (az 1789-es felfordulás bicebóca megismétlője) előtt szentimentális ifjú liberálisok és radikálisok csoportjához tartozott, utána azonban Napóleon Lajos diktatorikus rezsimjének brutális rendőrtisztviselőjévé vedlett át. Ez a Sénécal, nem pedig Joseph Maistre volt ’a fasizmus előfutára’. (Hát bizony… egy-egy kiváló regényíró tekintete mélyebbre hatol, mint megannyi politikai filozófus agyműködése.)”
     Itt, ezen a ponton állok meg John Lukacs gondolatainak ismertetésében. Az egyik ok az, amit a regényíró tekintetéről, szélesebb értelemben pedig az irodalmi művek természetéről mond. Felfogása szerint a mű önálló entitással bír, ám önállóságában is hordoz társadalmi vonatkozásokat. Azért fordítom le így a mondandóját, s remélem, hogy az idézettek szellemében teszem ezt, mert magam is így gondolom, ma is. Volt idő, amikor közvetlenebbül, áttételek nélkül gondoltam ezt, s a műben csak a „társadalmi tartalmakat”, „utalásokat” kerestem, néha az „áthallásokat” is, s meg kell jegyeznem, hogy mély, minden másnál mélyebb társadalmi ismereteket adtak az utalások és áthallások, most viszont értem Tandorit is, amikor ezt írja: „Tehát a ’való’ az egy bizonyos matéria. És én nem vagyok ennek egy hasonlítani-igyekvő része”. Értem, mit mond, s azt is, hogy miért (lásd mindazt, amit eddig a változásokról írtam), s mégis felkiáltok, amikor az írásaiban egy-egy hamisítatlan „társadalmi utalást” találok.
     A másik ok, amiért John Lukacs könyvének ismeretében megálltam, az, hogy a Tzvetan Todorov könyvére (A rossz emlékezete, a jó kísértése – Mérlegen a huszadik század) való utalásnak is helyet adjak. Todorov is elméleti szinten elemzi a huszadik századot: ő a huszadik századi totalitarizmus megvalósulását a millenarista álom, az erőszak alkalmazását feltételező forradalmi eszme és a szcientista doktrína összekapcsolódásában látta. (Csak megjegyezem, a totalitarizmus kifejezés téves használatáról John Lukacs külön fejezetben írt.) Elméleti fejtegetései között szellemi portrékat helyezett el, ezekben a portrékban mintegy azt mutatta meg, hogy milyen volt a felidézettek huszadik százada, mondjuk úgy, az általuk megélt huszadik század. Akkor, amikor a nácizmust és a kommunizmust hasonlítja össze, Margarete Buber-Neumann alakját idézi fel, s azt a pillanatot eleveníti meg, amikor „1940. február 8-án kora délután a szovjet politikai rendőrség, az NKVD tisztjei egy harminc rabból – huszonnyolc férfiből és két nőből – álló csoportot kísértek a breszt-litovszki híd felé, amely átíveli a Bug folyót”. Az NKVD tisztjei az SS tisztjeinek adták át a rabokat, akik innentől megint külön-külön sors jutott. Mintha Danilo Kiś felejthetetlen Borisz Davidovicsának forrásvidékén járnánk. S érezzük azt is, hogy amikor fogalmakról beszélünk, akkor valójában emberi életekről és sorsokról beszélünk…

Füzi László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.