Meglásd, majd téged is kidobnak a Magvetőtől, hátba támadod a kiadódat! Jónás értetlen: én csak annyit mondtam, nem tartom a Grafitneszt olyan jó kötetnek, hogy megérdemelné az Irodalmi Díjat. Géza (Morcsányi) pedig értelmes, nem hiszem, hogy félreértené, ami nem félreérthető (Grafitnesz nem egyenlő Magvető, az első egy verseskötet címe, a második egy kiadó neve [a második a Magvető, igen, az első pedig a Grafitnesz, jól van, kisfiam, leülhetsz, kérdezz máskor is bátran]). Miért írtad azt, hogy a mestered Parti? Nem azt írtam, hanem azt írtam, mesterre nézek, ha ránézek. Nem értem, mint mesterre miért haragudnak rá (sokak mestere, még többen tanultak tőle valamit). Azt sem értem, miért harcolnak érte annyira. Amikor nincs is veszélyben. Vagy ilyen nagy veszély lenne a véleményem? Mondjak még néhány véleményt, sajátot? Csak úgy, felsorolásjelleggel, hadd őrüljön meg az, aki pedig azt vetette a szememre, hogy nem indoklom, nem igazolom állításaimat. Miért tenném? Ez egy napló. Még ha nem is az. És egy naplóban nem szokott indokolni magának az ember. Persze nem is magának írja igazából az ember a naplót, de mégis: nektek, lássátok, én így szórakozom vagy ezt "gondolta a fene". Meg: miért vagyok olyan "büdös kölök", hogy a kuratóriumokról beszélek? Mi közöm nekem ahhoz? Semmi, nyilván. Néha furcsának találom, hogy majdnem minden fontos kuratóriumban ugyanazok az emberek vagy azok alteregói vagy barátai vagy ismerősei ülnek, ugyanazokat az embereket tüntetik ki, ugyanolyan rendszerességgel. Teljesen úgy tűnik, barátocskám, hogy féltékeny vagy, irigykedsz. Lehet, hogy úgy tűnik, még az is lehet, hogy valóban irigykedem. Remélem, hogy lehetséges irigységemnek két értékes eredménye lesz: a témáról mások is beszélnek, vagy legalább suttognak (beszélni még nem szabad [közbesuttogás: mé, mija téma?]),  a másik eredmény pedig: a lehetséges irigységem inspirál, nagyszerű dolgok létrehozására sarkall, hogy ezzel is elnyerjem a tisztelt kurátorok, remélnykedve jószándékukban, maradok tisztelettel. Beszélj tisztábban, így senki nem érti miről van szó, bazmeg! Mi van a Palládiummal meg az Irodalmi díj kuratóriumával meg az összefonódásokkal? Mi lenne? A palládium szobahőmérsékleten saját térfogatának 1200-szorosát veszi fel hidrogénből. Mondjuk, ez van. Meg az, hogy: Bíró Péter, Czoch Gábor, Spiró György, Szilágyi Ákos és Szüts Miklós. Ők a kuratórium. Meg, hogy a Palládium eredetileg Pallas Athéné szobra volt Trójában. A Magyar Irodalmi Díj meg: Angyalosi Gergely, Bojtár Endre, Ilia Mihály, Kántor Lajos, Poszler György, Réz Pál. Az összefonódásokról írni nincs kedvem, visszafejteni lehetetlen, dokumentumok nincsenek, meg amúgy is, nyamvadt kis milliókról van szó, mik ehhez ahhoz képest, hogy, meg a másikhoz képest, hogy, meg ilyenek. Mindesetre a 2000, mint szellemi garázs, nagy úr, és ha elv, akkor nagy rendezőelv.

Na, ebből legyen ennyi elég.

Úgy nézi ki, alapítója és főszerkesztője lehetek egy kulturális lapnak, mely kezdetben havonta jelentkezik, a sikeres start után pedig hetente. A pénzt szerencsére nem nekem kell előteremtenem, viszont teljes a szabadságom, és mivel ötletem rengeteg van, valószínűleg minden megszerzett pénz kevés lesz. Remélem, nincs messze az idő, amikor a fiatalos, lendületes lap minden (kezdjük először velük) budapesti nem zombi kezében ott lesz és gyönyörködik az írások és képek szépségében, az ötletek frissességében, a külcsín és belalak nagyszerűségében - még csettinteni is fog. Neve a dednek egyelőre nincs, nehogy a rossz szellemek megszállják vagy kinézzék maguknak vagy maguk közül. Igen-igen: csatába indul a lap, szörnyek közé, ahol nem árt időnként zseb-fémdetektoros készülékkel végigpásztázni a trafiknál éppen az aprót kereső, neked hátatfordító legeslegeslegjobb barátod teljes, őrjítően értelmiségi testét (vö: vudielen).

Komoly anyagi problémáim vannak. És pár komolytalan. De ezek is olyanok, mint a zöld paradicsom: beérnek előbb-utóbb. Vöröslő, nagy, komoly problémákká válnak. Így aztán könnyen előfordulhat, hogy pár hónapon belül (három, hogy egész pontos legyek) eladják a fejem fölül, sőt még a fejemet is - bár ezt még nekem is ritkán sikerül, legalábbis a puhább részeit (nem az orromra, az agyamra gondoltam). Mondjuk, a piaci érték 60%-án talán könnyen kapnának utána. Mennyi is az én agyam piaci értékének hatvan százaléka? Osztok-szorzok. Egy valamit azonban leszögezek: a limbikus rendszeremet, az orromat és az amygdalámat nem adom. Akkor inkább a börtön! Ülök a priccsen, szagolgatok, munkára kényszerítem a túlfejlett, vaskos idegkötegemet és hagyom, hogy fel-felcsapjanak bennem az emlékek égető tüzeinek hatalmas lángjai. Élni, élni, élni! Ha már unalmas, hadd élvezzem, hogy az.