Tegnap a parasztház még egészen jó állapotban volt. Leszámítva néhány repedést a falakon. Bordóra volt vakolva, sárga keretekkel az éleken, ahogy az a hatvanas években divat volt. Ellenben az udvar. A félig már rom nyárikonyha. Körülötte gaz mindenütt. A járda maradványai.

Egyedül él. Betegszabin van. Biztos voltam benne, hogy aludt. Hiszen ősz van, koradélután. A kocsma, az egyetlen kocsma, kettőnél előbb nem nyit. Bezörgettem. Kis szöszölés után kijött. Szevasz. Most keltem, mondta. Szarul nézett ki. Mintha mindig most kelne. És itt most álljunk meg egy rövid időre, amíg leveszi anyja régi szemüvegét, és a szemét dörzsöli.

Alig múlt negyven, és a halálán van. Széttaposott kínai habpapucs, márványkoptatott farmer, retkes bordó pulóver és a feje. Az a fej, baszki. Az a fej régi, mint egy örökölt szőnyeg, és visszafordul a sötét konyhába, és csak a kócos sötétbarna haja látszik. Az arca vörös, mint a paprikás krumpli. Valaha szakács volt. Most fát pakol az erdőben.

Gyere be, mondta. Mintha naponta átjárnék hozzá. Pedig fél éve nem láttam. Van cigid? Ez volt az első kérdése. Aztán egy fél óra múlva kérdezett még egyet. Akkor azt kérdezte: minek? Tudtam, hogy ez lesz az első kérdése. Vittem neki egy doboz Szofit. Mert Készültem. Tudtam, hogy le van égve – mindig le van égve –, és azt is tudtam, hogy nem fog megsértődni. Azon a doboz Szofin. Ilyeneken nem sértődik meg. Mondtam, beszélnünk kéne. Azt mondta, beszéljünk.

Kihozott két széket a nyárikonyhából. Kiültünk az udvar közepére. Megkérdeztem, meddig akar élni. Nem lepődött meg a kérdésen, tudta, hogy itt valami bűzlik: ingyen cigi, beszélnünk kéne, stb. Bemondta a hetvenet. Ott ültünk a diófa alatt, a szélvihar közepén, és azt mondtam neki: sovány. Ez amolyan katonaszleng, azt jelenti: nem fog menni. Alkudoztunk. Ajánlottam neki még néhány évet, negyvennyolcnál tovább nem mentem. Ugyan, mondta bizonytalanul, de tudta, hogy okosabb vagyok nála. Kórház. Mondtam. Csak így, lazán: kórház. Komám, mondtam, te kész vagy, mint a matek lecke. Ha befekszel néhány hónapra, van 10% esélyed hogy elélsz hatvanig. Gondolom. És van 90%, hogy tovább vedelsz, és ha nem szívrohamban, vagy agyvérzésben halsz meg, mint az apád, akkor megfagysz egy árokban, mint a nagyapám. Utálom az orvosokat. Mondta. Ők meg téged. Nem vagy nekik szakmai kihívás. Mondtam. Befekszel, kijössz, iszol tovább. Ez a menetrend. Általában. Öt foga hiányzott. Elöl.

A jövő héten elviszlek valami rendes dokihoz. Ír majd beutalót. Nana, erről még beszéljünk, mondta. Ha elviszel, akkor kirúgnak az erdőből. Szeretsz ott? Kérdeztem. Nem válaszolt. Mondtam, nézzük meg a tehénistállót.

Nagyot szippantott az őszi levegőbe. Vége a lelkizésnek. Elindultunk a romos istálló  felé. Törött székek, ablakok, és egy régi nyúlketrec volt benn. Fel akarom tárni. Mondtam. Régészeti ásatás. Minek? Kérdezte. Hogy megismerjük a múltunkat. Mert az segít megérteni a jelent, amiben élünk. Ilyeneket mondtam neki. Ott guggoltunk az istállóban, az üres nyúlketrec mellett, fújtuk a füstöt, vizsgáltuk a terepet és azon gondolkodtunk, hogyan kéne csinálni.