Az esetek többségében márkás töltőtollakkal. A mostani kiváltképp a szívemhez nőtt, Mont Blanc, és mint ilyen értelemszerűen sosem folyatja máshová a (zöld) tintát, csak a papírra. Ajándékba kaptam.

Privát naplómban 1981 április 24-én került a legrégebbi jegyzet. jegyzet. Csupán a kezdő sort idézem, lényegében elrettentő például. „Kínos hangulat. A nem megy semmi napjai. Panni lányom legelső mondata volt ez. Nem me tyemih.  Mert a pici játékautónak akadozott a kereke.” Eltűnődöm, mi nem mehetett énnekem 1981-ben? És tudom. Mert elolvashatom, listát készítettem. 1. Aktuális regényemet éppen visszadobta az akkori Magvető könyvkiadó. 2. Úgy érezte,. hogy az évek folyamán szép lassan elvesztettem a barátaimat. (Harmincegy éves voltam akkoron.) 3. Filmgyári állásokmból elegem volt. 4. Az éppen gyártott kisregénnyel elakadtam. Mindezeket összegezve megállapítottam, hogy nem vagyok depressziós (mint az anyám), csak nagyon rosszkedvű.

Érezhető, hogy az én naplóm inkább valamiféle panaszkönyv. Csak akkor vettem elő, ha panaszom akadt. Mit mondjak. Ahhoz képest nem is olyan gyakran.  Évi három-négy bejegyzés az átlag. Gyors mozdulattal a végére lapozok. A múlt héten háromszor is írtam bele. Ajjaj. Sőt: ojvé.

Itt azonban megakad a tollam (billentyűzetem, that is). Ha a NET-napló ugyanolyan őszinteséget követel, mint az igazi, nyíltan kellene beszélnem mindarról, ami bánt. De az én alkatommal és vérmérsékletemmel ez szöges ellentétben állna. Soha nem tudtam, nem is akartam nyilvánosan panaszkodni. Egy életen át játsztam a derűs, kiegyensúlyozott pasit. Nem kellett túlságosan erőltetnem, gyakran voltam valóban derűs, tényleg kiegyensúlyozott. És igazán-igazán szerencsés. Mázlista. Ettől függetlenül, férfiatlannak éreztem a nyimvorgást. A vinnyogást. A szenvedések másra zúdítását. Bizonyára ez is szerepet játszhatott abban, hogy a barátaimat elvesztettem. Már azt a keveset, akiket nem temetés révén. Úgy tartottam, férfiember maga oldja meg a gondjait, egyedül vívja fontos csatáit.

Nagy a kísértés, hogy idézzek a múlt héten rótt szövegekből. Két okból nem teszem. Először is, itt a könnyű mentség: a NET-naplóra szóló fölkérés erre a hétre vonatkozik. A jövő hétre tehát. A jövő héten még semmit nem írtam panaszkönyvembe. A másik, nyilvánvalóan fontosabb ok: képtelen vagyok kibújni az egyéniségemből. Egész életem rémes paradoxona, hogy míg én soha nem engedem – például – a sajtót, hogy a lényegemhez vagy a magánéletemhez hozzáérhessen, gyakran kerülök olyan helyzetbe, hogy nekem kell megtapintanom másokét. Elsősorban akkor, amikor nem tudok ellenállni egy csábító ajánlatnak, és tévéműsort készítek. Vagy kollégákkal beszélgetek az Alexandra könyvesházban.  Velem egy másik Vámos Miklós nem készíthetne efféle műsort vagy mélyinterjút. Sosem hagynám.

Adódik a kérdés: az ilyen barom miért vállalja, hogy NET-naplózzék? A válasz is adódik. Mert ilyen barom. Ha a pályán a tizenhatosnál elégurul a labda – bármilyen labda –, nem képes megállni, hogy bele ne rúgjon. Noha nincs rajta focicipő. Nem melegített be. Ritkán vagy soha nem űzi az adott sportot.  Hiába, nem nyughat. Mert semmiképp sem akarja majd haldoklásakor úgy érezni, hogy meg se próbálta.

Vámos Miklós