Még van hó, még tart a tél. Mindenki a holnapra (egyesek szerint ma estére) ígért ónos esőt várja. Mintha ezt a várakozást akarná cáfolni, egész délutánig ragyogóan süt a nap. Akárhogy is van – ónos esővel vagy anélkül –, azt hiszem, ezek a legnyugodtabb napok Pannonhalmán. Múlt szombaton elmentek a diákok, kiürült a ház. Csend jön a falakból. Nincsenek vendégek, és kevés a turista.

Reggel hosszan néztem az ablakból a 82-es úton araszoló autókat. Ahogy lelassultak és bizonytalanná váltak a havas úton, azonnal lett bennük valami rovarszerű. A nyugatra néző ablakokból jól belátható Écs és Ravazd közötti szakasz: olyan, mint valami kifeszített kötél, vagy igyekvő hangyák vonulási útvonala.

Eldöntöttem, hogy nem fogok itt arról panaszkodni, milyen nehéz is naplót írni, és hogy mennyire nem szoktam, meg hogy miért is éppen nekem, miért éppen most...
Napok óta, ahogy készülök a feladatra, folyton egyik legkedvesebb íróm, Jean-Pierre Abraham jár a fejemben, aki talán legszebb könyvét, az Arment naplóként írta meg.
Egyébként Abraham egész élete elképesztő: 1956-ban már Claude Mauriac el van ragadtatva a húszéves fiatalember egyik elbeszélésétől, a kritika szép jövőt jósol neki, mindenki tele van várakozással. Ehhez képest Abraham három év múlva világítótoronyőrnek áll, és csak 1967-ban jelenik meg első regénye, az Armen, ami annak a bretagne-i (Raz de Sein, 48°03,3 N-4°59,9W) világítótoronynak a neve, ahol az író öt évig szolgál. Miután megnősül még családjával is egy szigeten él egészen addig, míg gyerekei iskolás korúak nem lesznek; akkor a szárazföldre költöznek. Közben ma már kalsszikusnak számító vitorlázási szakkönyveket ír, felesége kecskéket tenyészt, sajtot készít. Aztán majd csak 1986-ban, majdnem húsz évvel az Armen után jelenik meg új regénye (Le Guet) a Gallimard-nál. 1996-tól aztán még hat könyve születik szép sorban. Amikor meghal, hamvait a tengerbe szórják.

Abraham az Armenben a napi történéseket írja le. Mindig pontosan megadja a dátumot, néha azt is, hogy hány órakor születik a bejegyzés. Meglepőek néha a szokatlan időpontok, vagy ahogy egy napon több naplójegyzet is születik. Hogyan lehet így belesűríteni egy átlagos nap eseményeibe ennyi mindent? Azt is rendre elmeséli, hogy milyen egy-két órára vagy pár napra visszatérni a szárazföldre. Igazi szellemi, spirituális kilépést a világítótoronyban elsősorban két könyv, két képzőművészeti album jelent számára: az egyik Vermer festményeivel, a másik Lucien Hervé Thoronet-i fotóival. Nagyon intim pillanatnak számít, amikor valamelyiket előveszi, s a naplóban mindig beszámol erről. Egyébként pedig a társak, a leszálló vagy felszálló köd, a világítótorony közelében elhaladó hajók jelentik a cselekményt. A vihar egyszer betöri a lépcsőház nagy üvegablakát, és aztán amikor nagy nehezen megkapják az új ablaktáblát, nem tudnak mit kezdeni az összetört üveggel, beleengedik a tengerbe. És ahogy eresztik bele, elveszti anyagszerűségét, láthatatlanná válik, és eltűnik a vízben. Így ér véget a könyv.

Senki nem írja le ilyen pontosan a tengert. Az egyszerű dolgokat a legnehezebb.

Az Armen 1988-as kiadásának borítóján Abraham fotója van, ami a tajtékos óceán vizén kirajzolódik a torony árnyképe. Nem olyan régen eszembe jutott, hogy meg kellene keresni az interneten a világítótorony fényképét. Keresgélés közben aztán egy honlapon megtaláltam a felhívást, amely az Armen megmentésére szólít fel, mert – ahogy a cikk írja – nem biztos, hogy az épület kibírja a következő telet. A 2008. májusi állapotot bemutató fotók valóban aggasztó helyzetet sejtetnek. A honlapon aztán az is  kiderül, hogy Armen az egyik leghíresebb világítótorony, mert teljesen magányosan áll az óceánon, és mind az építést, mind a későbbi toronyőrök munkáját rendkívüli nehézségek kísérték. Az őrök "poklok poklaként" emlegették, mert egyáltalán nem volt ritka, hogy a rendkívül erős hullámzás vagy szél miatt a nem tudták leváltani őket (normál esetben kéthetente volt váltás). Vihar esetén pedig akkora hullámcsapások is érhették az épületet, hogy a képek lehullott a falakról. Az építést bemutató korabeli (1880-as) fotókon a munkások mentőmellényben dolgoznak és biztosító kötél rögzíti őket a hajóhoz.
A világítótornyot 1990-ben automatizálták, azóta lakatlan. A szakszerű honlap nem tesz említést a Jean-Pierre Abraham nevű toronyőrről.
Az interneten talált fotók közül elmentem azt, amin a legvészjóslóbban nyugodt az óceán.

Előttem a könyv. Belelapozok, előbb csak a ceruzával megjelölt sorokat, bekezdéseket olvasom: „Egyben biztos vagyok: ahhoz, hogy újra megtaláljuk azt a fényt, amit gyerekkorunkból ismerünk, minden nap azon kell lennünk, hogy a legnagyobb bizonytalanságban éljünk.”