Hú, de megkönnyebbültem. Szóval Debrecenbe kellett volt mennem, dedikálni, gondoltam, kis kitérővel beugrom fene nagy famíliámhoz is. A vonaton menetben, mint szilaj csikóé, magas volt a kedvem.  Az Abba szólt valamelyik kereskedelmi adón, azt hallgattam. Hatan ültünk egy fülkében, és amint elindult a vonat, mindenki elaludt. Nem értettem, én miért nem alszom el. Néztem a tájat, és arra gondoltam, „Mit nekem, te zordon Kárpátoknak”. Tényleg gyönyörű ez az ország. A rádiót átkapcsoltam magnóra, Purcell-re.  Eszembe jutott apám, aki mindig mindenhova biciklivel ment.
Amikor egyszer udvariasságból autóba akarták ültetni, azt mondta, hogy azon a dűlőn, ahol most szeretne kerekezni, legutóbb tegnap este járt, azóta rengeteg minden történhetett. Ne haragudjanak, de ő látni szeretné.
 Egy ártéri bozótos mellett haladtunk el, amely virágzott, és légszigetelt ablak ide, vágtató vonat oda, az illat  besurrant a fülkébe. Mézillat csavaringózott, ambróziával és vaníliával elegyítve. Az alvók orrukhoz kapdostak, mintha pihe csiklandozta volna  őket. Bámultam a félrebicsaklott fejeket, és mosolyogtam, mert egyszerre rájöttem, hogy az illatnak még az álom sem szabhat határt.
 Jó család a mienk. Elsőkézből nyújtom öcsémnek új könyvemet, elveszi, belenéz, és komoly arccal mondja, hogy na, ezt még nem olvastam. Aztán a fényképemet vizslatja a könyvben, és megállapítja, hogy olyan, mintha fel lenne töltve az arcom szilikonnal. Megköszönöm kedvességét, jó.  Anyám egész délelőtt azzal foglalkozik, hogy ne gyűrjem össze a ruhámat. Ha leülök, odajön hozzám és igazgat. Kedvesen ránézek ilyenkor, mosolygok, és majd szétrobbanok. Bátyámat várjuk haza, mert hajnali három óta horgászik. Késik. Már jó lenne, ha megérkezne. Nem szeretném, ha két törpekarcsa miatt késném le a dedikálásomat. Amikor végre felbukkan, a kapásról érdeklődöm. Egy szárcsa vitte el a zsinórját horoggal együtt, azért késett. Az oktalan állat belegabalyodott valahogy.  El tudom képzelni, micsoda hentesmunka lehetett, amint magához ráncigálta szegény madarat és kiszedte belőle a horgot. Szeretné, ha egyszer én is kimennék vele. Lenne alkalmam megnézni, hogy rabol a csuka. Á, az klassz lenne, mondom, már bennem is felmerült. Egyáltalán, hogy élhettem eddig anélkül, hogy tudnám, hogy rabol a csuka. Bátyám nyáron csónakkal etet be, télen bekorcsolyázik, léket vág, és amíg várakozik, jót korcsolyázik.
 Az autóban arról a fenyvesről beszélgetünk, amelyet valósággal letarolt a pusztító szélvész. Két hete én is jártam ott. Egy teljes erdő bokában, derékban, térdben kitörten. Emlékszem, ott álltunk a tömény fenyőillatban, négy katasztrófaturista, és nem értettünk semmit. Csóváltuk a fejünket, na, de ilyet. Anyám azt mondta, nincs ezen semmi csodálkoznivaló, romlik a nép, romlik az időjárás. Nem olvasok Bibliát istenhívő református létemre? Hát ez meg van írva, lendített felém egy akkora labdát, melyet nem tudtam lekezelni, mi a fenének jársz akkor te templomba?

Halász Margit