hirdetés

Megfelelő áldozat, báránnyal

2006. május 18. - Sopotnik Zoltán

Képzeld, Robi már fél éve nem iszik, mondja, és a tükörben oldalról figyeli az arcom. Nem tudok egy kurva nőt sem felszedni, közvetíti telepatikus úton. Nagyszerű, de úgy mondod, mintha alkoholista lett volna vagy ilyesmi. Ha ki sem mozdulsz otthonról, mi a faszt akarsz? Dobtam vissza a labdát megint. Megálltunk az autóval egy kisvendéglő előtt.
hirdetés

          Arra gondoltam, ha fordítva történnének a dolgok, például a történeteimben, akkor a bennem nyújtózó szorongást is meg tudnám fordítani, és nem törne rám a frász vagy a félsz, mikor bekopog az ajtón, hogy Isten újabb haladékot adott nekem, földi halandónak, és leszek szíves ezt tudomásul venni. Elméletileg így meg lehet fordítani a pánikot, mondja B, miközben a kávémat kortyolja, de gyakorlatban nincs semmi értelme, meg különben is: a félelem nem történhet visszafelé, az nem olyan.
          Gyerekkorom óta van bennem ez az érzés: negatív izgalmi állapotnak hívom. Azóta próbálom megtalálni az okát; felidézni mikor éreztem először. Talán a sötét szobában lámpaoltás után, kábé három évesen. A szoba egy nagy hűtő, ajtaja résnyire nyitva. A résen át anyám tarkóját látom: tévét néz, a tévében a csúnya bácsi jégcsappal szúrja le a szép nénit. Sikoly. Te mért nem alszol? Nincs semmi baj. Anyu, én nem akarok hűtőben aludni!
          A nyelv az én jégcsapom. Na.
          A most eltűnt a naptárból, kitörölték. Soha nincs most, elvitte a maffia, kicipelte egy vágóhídra, fejéhez nyomott egy pisztolyt és megfenyegette, hogy a most ne most legyen.
          Jó pár kilót felszedtél öregem, M. István hangja úgy nyaldosta meg a fülemet, mint egy hamis életmentő kutya. Arról nem beszélt, hogy a fogaimat is megcsináltathatnám, ahhoz gyáva, de láttam a tekintetében, ő tudta ezt, ennyi neki bőven elég volt. M. Istvánnal egy utcában nőttünk fel, s kamaszkorunkra eljutottunk a barátság széléig, de a képzelt kerti sövényt se ő, se én átlépni nem akartuk. Látszott rajta, hogy minden szavát kiélvezi a mondatnak: lassan megforgatta őket a szájában, majd arisztokratikus nyomatékkal megzengette mindet, úgy tetszett: külön-külön. Egy kommunikációs társasjáték közepén érzem magam, mikor beszélünk, gondoltam. Egy kommunikációs társasjáték közepén érzem magam, mikor veled beszélek, mondtam, és erősebben csuktam be a kocsija ajtaját. Nagyon félek az életemtől, közvetítette telepatikus úton. Tessék? Nem értettem mit mondtál az előbb, mondta, és határozott kézmozdulattal fordította el a slusszkulcsot. Megérdemled, dobtam vissza a labdát. Semmit, nem érdekes, válaszoltam. Az M. Istvánnal való találkozások és beszélgetések olyanok, mintha harapófogóval csipkednék a személyiségemet, nem tudom, mért történnek meg egyáltalán. Fontos számára, hogy előttem erősen felépítse szélsőjobbos önmagát; egyszer azt mondtam neki, hogy liberális vagyok, azóta különösen. Képzeld, Robi már fél éve nem iszik, mondja, és a tükörben oldalról figyeli az arcom. Nem tudok egy kurva nőt sem felszedni, közvetíti telepatikus úton. Nagyszerű, de úgy mondod, mintha alkoholista lett volna vagy ilyesmi. Ha ki sem mozdulsz otthonról, mi a faszt akarsz? Dobtam vissza a labdát megint. Megálltunk az autóval egy kisvendéglő előtt.
          Egy másik, „igazi” találkozás az éteren keresztül: Cappával beszélek, aki Frank Zappa után kapta a becenevét, vagyis inkább adta magának. Buris Istvánnak hívják egyébként, és nagy irodalmi felfedezéseimet köszönhetem neki, többek között. Nagy mítoszokat gyártottunk vagy éppen romboltunk le évekkel ezelőtt: kocsmáról-kocsmára űzve látomásainkat, akár egy beat-katasztrófafilmben. Azóta is mindent művészmozi-szerűen látok: hömpölyögve, lassú snitteken át; hol élesen, hol véresen halványan. Viszonyítási pontokat kötök össze, ha úgy érzem, elveszítem magam. Igen, a katasztrófák nem maradnak el: Cappa szívbeteg. Elektródák vannak a bal szívkamrájába vezetve, meg valami készülék a bőre alatt, ami újraéleszti, ha szükség lenne rá. A szelíd őrület ugyanúgy ott van a hangjában, mint rég, meg az irónia, amellyel képes újrateremteni magát. Két hete jártam nála a halott kohók városában. Ilyen tisztító látogatásokat kellene tennie mindenkinek időközönként. Tíz éve nem láttuk egymást, szilveszter körül csak úgy felhívott: itt vagyok öcsém, kimásztam a kútból. Hoppá. Azóta tartjuk telefonon a kapcsolatot. Legalább tízszer szoktam visszahallgatni a hangüzeneteit: olyan, mint Fábry Sándor a legjobb pillanataiban, meg még egy kicsi. Amikor a szobájába léptem az oxigénpalackra tekert olvasón akadt meg a szemem. Ez a költészet, meg még egy kicsi.
          És találkoztam Dubovinszki tanár úrral is, aki most készül Derék felügyelő életéről sorozatot forgatni.
          És Petri György verseit olvastam ájulásig.
          És függöny.

Sopotnik Zoltán

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.