Hiszem, hogy minden megtölthető értelemmel: bár nehéz volt, valószínűleg hasznomra válik, hogy ebbe az egy hetes naplóírásba épp akkor kellett belevágnom, amikor a szívemhez legközelebb állók szétszéledtek, ki Kapolcsra, ki máshová vette az irányt, nyaralni vagy épp kérdőívezni, turnézni, tábort szervezni stb. A napoknak a naplóíráson kívül a vendég kutyussal három tagúra bővült falka koordinálása adott ritmust – ennek is ma lesz vége. 

 

Köszönettel tartozom mindazoknak, akik kommentben vagy levélben, ismerősként vagy ismeretlenül tudtomra hozták, netnaplót írni nem csupán a géppel-monitorral fenntartott szoros viszonnyal egyenlő, a szavak élik a maguk életét. Bizalmat, barátságot kaptam ajándékba, amikor megtudtam, hogy más is rongyosra olvasta Brunella Gasperini könyveit, és sírt az eltűnt gyermekkorra emlékezve; amikor valaki feltette a kérdést, „lehetséges-e együttérezni, ha félelem van bennünk?”; amikor más Buber istenfogalmáról fejtette ki a véleményét; amikor többen elmesélték, ők is tanítottak… Nem akarok e bizalommal visszaélni, így csupán egyetlen ajándékot oszthatok meg teljes egészében az olvasókkal – a szavakról szól (nem az enyéimről – és nem szavakkal).  

 

Természetesen egyetlen előttem nyilvánosságot vállaló naplóírót sem akartam megbántani, s az utánam következőknek is csak lelki békét kívánhatok „figefalevélként” az Én pőreségének elviseléséhez. Végezetül, mielőtt átadnám a szót, elmesélek egy afrikai népmesét, amelyet Boldizsár Ildikó meseterapeutától hallottam, s amellyel nem csupán előadásain találkozhattak az érdeklődők, de évek óta eszköze gyógyító munkájának is. Főhőse véletlenül épp egy nyulacska – szeretettel ajánlom elsősorban a „nyulacska” nevű kommentelőnek, aki ismeretlenül is megható nyitottsággal reagált bejegyzéseimre. (A mesét egy angol változatból, illetve dr. Joó Antal nyersfordításának felhasználásával fordítottam.) 

 

A fa titkos szíve 

 

Egyszer volt, hol nem volt, valahol Afrikában, volt egyszer egy nyulacska. Történt pedig, hogy ez a nyulacska egy tikkasztóan meleg napon élelem után kutatott, de a rekkenő hőségben hamarosan máson sem járt az esze, csak azon, milyen jólesne egy kis enyhet adó árnyék.

     A távolban meglátott egy hatalmas, öreg mangófát.  A fa terebélyes lombja alatt csodaszép, árnyas mező terült el. A nyúl odafutott a mangófához, és udvariasan megkérdezte, megengedi-e, hogy egy kicsit élvezhesse a lombkorona nyújtotta árnyat. A fa így felelt:

     – Természetesen, kedves barátom.

     A nyúl lehuppant az árnyékba, és így szólt:

     – Ó, Kedves Öreg Fa, hálás vagyok az árnyékodért, éppen ez az, amire vágytam. Örömmel rezdültek meg a hatalmas mangófa levelei, és a nyulacska elé pottyant egy óriási, érett mangó. Hálásan megköszönte azt is.

     Egyszer csak érzi ám a nyúl, hogy nagyon viszket a háta, annak is a kellős közepe, ahol olyan nehéz megvakarni.

     – Kedves Öreg Fa! – szólalt meg ismét. – Légy oly jó és engedd meg, hogy a törzsedhez dörgöljem a hátam, rettentően viszket.

     A leveleken mintha mosoly suhant volna át, a fa pedig így válaszolt: 

     – Csak nyugodtan, kedvesem.

     A nyúl ismét hálás köszönetet mondott.

     Kis idő múltán megszólalt a fa: 

     – Nyulacska, még soha egyetlen teremtmény sem fordult hozzám ilyen tisztelettel és megbecsüléssel. Hadd mutassak cserébe valamit. Ha kívánod, felfedem előtted a szívem titkát. Csak arra kérlek, ne nyúlj semmihez, és ne végy el semmit.

     – Köszönöm, örömest megnézem – felelte a nyúl, és farkincája megremegett az izgalomtól.

     Egyszer csak megnyílt a fa törzse, és egy kétszárnyú ajtó tárult fel a nyulacska előtt. Alighogy belépett, egy olyan csodálatos kertet pillantott meg, amelyhez foghatót még soha életében nem látott. Simogató ragyogás öntött el mindent. Egy patak szaladt keresztül a kerten, medrében arany és ezüst ékkövek, gyűrűk csillogtak. A fákon csodás gyümölcsök kínálták magukat, és a kincsektől roskadozó bokrok ezer színben pompáztak. A nyulacska szerette volna megérinteni a kincseket és erősen vágyott a gyümölcsök után, de egy ujjal sem ért hozzájuk. Leült a fűre és hagyta, hogy eltöltse a fa titkos szívének szépsége. Mindenből béke áradt.

     Végül a fa megszólalt:

     – Barátom, bizonyságot tettél, hogy megtartod adott szavad, ezért szeretnélek megajándékozni. Válassz magadnak kincseimből bármit, ami tetszik.

     A nyulacska fel s alá ugrándozott örömében, majd egy egyszerű aranygyűrűt választott, és a farkincájára húzta. Megköszönte, és búcsúzóul megígérte a fának, hogy soha senkinek nem beszél arról, amit látott.        

     Hazafelé tartott, amikor a lesben álló hiénába botlott. Mikor a hiéna észrevette a nyúl farkincáján a csillogó aranygyűrűt, megfenyegette, hogy megöli, ha nem mondja el, honnan szerezte. A nyúl féltette az életét, és elárulta a hiénának, hogyan jutott a gyűrűhöz. Másnap a hiéna nem volt rest, elment a fához és képmutató udvariassággal megkérte, hadd ülhessen az árnyékában, hadd ehessen a gyümölcséből, és hadd dörgölje viszkető hátát a fa törzséhez. Végül a fa neki is megengedte, hogy megnézze a szívét, azzal a feltétellel, hogy nem nyúl semmihez. A hiéna, amint belépett, azonnal mohón a gyümölcsökre vetette magát, és annyi kinccsel tömte meg a zsákját, amennyi csak belefért. A fény egyszer csak halványodni kezdett, az ajtók kezdtek becsukódni. A hiéna képtelen volt menekülni nehéz zsákmányával, ezért mindent elszórva az ajtó felé iramodott… 

 

******

 

A mesének így van vége, hogy nincs vége. Illetve ahány Én, annyi befejezés. Ha van kedvük, írják meg. Mindenkinek szép meséket kívánok.