Azt mondta tegnap az egyfogú kőműves, aki lakásunk egyik válaszfalát bontotta el, hogy ő nagyon jól tudta, hogy az MSZP-nek időt kell adni arra, hogy megvalósítsa a programját, és ő adott is először négy évet, aztán még négyet, de ami sok, az sok. Idén március 15-én már a Jobbik gyűlésére készültek az asszonnyal. Nem az egy foga miatt érdemes megnézni: lám, ő a statisztikák sokat emlegetett kísértete, a szélsőjobbra átszavazó szoci. Mindig örülök, ha a társadalmi jelenségek megtestesülését látom. De gondolkodni nem szeretek rajta.
És távol álljon tőlem, hogy meggyalázzam a nemzet legszentebb ünnepét – Klapka György utolsó komáromi napiparancsa bekeretezve lóg az előszoba falán, minden nap arra indulok harcba – csak szeretem forgatni egy kicsit: azt tudjuk, hogy mit mutat szemből, de mit mutat oldalról, hátulról, alulról? (Csak nézem, leköpni nem fogom.)
A románok 1849. december 30-i kárpótlási kérvénye szerint az 1848-49-es szabadságharc (újabb megfogalmazások szerint „polgárháború”) során a magyarok agyonlőttek vagy felakasztottak négy kerületi prefektust, tíz tribunt, legalább száz centuriót és decuriót (tisztára mint az Asterixben!). De ez mind semmi, mert igazából a 2400 település mindegyikén lemészároltak legalább tíz-tizenkét személyt.
Még ha bele is értjük, hogy a románoknak olyan a viszonyuk a számokhoz, mint az anyósomnak – ha sokat akar mondani, százzal szoroz, ha keveset, tízzel oszt – akkor is van valami magva a történetnek. Az osztrákok 1851-es felmérése 4834 áldozatot állít, de ők legfeljebb dupláztak. Ezeket a halottakat nevezték akkoriban a „magyar terrorizmus” áldozatainak. Mert miképpen mi is tekintünk más népeket vadnak, civilizálatlannak és militánsnak, megint mások miránk tekintenek így.
Minden bizonnyal az egyfogú kőműves lelki felmenői is ott voltak, amikor felkoncolták Lamberget, amikor horvátokat mészároltak Pincehelyen, amikor hatvan szerbet lincseltek meg Szegeden 1848. október 15-én, amikor a néhány hónapig működő vésztörvényszékek többnyire nemzetiségieket végeztek ki. Hogy szerintem szemetek-e a magyarok?
Némelyik igen, némelyik nem. A szabadságharc tisztikara viszont versengett a nemes jellem demonstrálásának tekintetében, pedig tudvalevőleg nem is voltak mind magyar születésűek. Letették a fegyvert, de becsapták őket: amit az oroszok megígértek, az osztrákok nem tartották be. Hiába tanácsolta kibicként – akinek semmi sem drága – Miklós cár, hogy kegyelemmel nyerjék meg a magyarokat. „Ez így igaz, azonban előtte akasztunk egy kicsit”.
Abban, hogy megtorlásképpen mégis hány embert lőttek agyon, akasztottak fel, kaszaboltak le az osztrákok, más-más véleményt képviselnek a különböző források. De valószínűleg úgy százhúsz-százötven ember kivégzését rendelték el. Ez számított a tiszti becsületszó, lángoló honszeretet és egyéb antikvitások korában véres megtorlásnak. 
Amikor Jósika Miklós az írja Kossuth 1852-ben Brüsszelbe érkező nőtestvéreiről: „szegény Meszlényinén főleg, de Ruttkaynén is látszik az osztrák testi-lelki gyötrések pimasz és komisz rendszere; kellend idő, míg a szegény két nő kiheveri, amit velök a zsandár lakájok szenvedtettek”, nem arra kell gondolni, hogy a szenespincében megerőszakolták és nemi betegséggel fertőzték meg őket, esetleg lerúgták a veséjüket. Ez később jött divatba. 
De a magyaroknál sosem halottban, hanem tönkrement életben kell számolni. És abban a tekintetben bizonyára a ’48-as nemzedék is fényesen teljesített.

Szécsi Noémi