Átnézem az egyik Folyó szám levonatát. Az ötlet még a Tenger trilógia (Műhely, 2003/2,3,4 – Pillantás a tengerre, Tengerről tengerre, Adria) előtti. Jó néhány éve tudtam, hogy egyszer majd elkezdek szerkeszteni egy folyó számot. Kettő lett belőle. Tematikus számon dolgozni mindig izgalmas, ahogy lassanként megérkeznek a kéziratok, s működni kezd valamiféle összhang. Még néhány hét, s az olvasó választhat a világ folyói között, melyiken akar kievezni köznapi világából. Japántól Dél-Amerikáig. Vagy más időben, konkrét és metaforikus folyókon. Annyit elárulok, hogy ez a Folyó szám Ted Hughes versével kezdődik és Jorge Luis Borgeséval záródik. Talán nem árt hangsúlyoznom, hogy minden vers, szöveg, fordítás az utóbbi másfél évben, a Műhely felkérésére született. Így néhány részlet Flaubert levelezéséből is, amikor a Níluson hajózott, s közben núbiai lányokkal közösült, akik térdig érő aranypiaszteres nyakláncot hordtak, és fekete hasukon színes gyöngyökből fűzött övet viseltek. Előzetes csemege Flaubert egyik leveléből:
          „A tájat néger vadság jellemzi: végig sziklák az itt már szűk medrű Nílus mentén, legalább ötven láb magas pálmák, és homokhegyek, amelyek úgy tűnnek a napfényben, mintha aranyporból lennének. – Az imént az Elefánt-szigeten sétáltunk. Meztelen gyerekek követtek bennünket a pálmák alatt. A kunyhók küszöbéről pörköltkávészínű nők bámultak bennünket, összes öltözékük egy falatnyi bőrnadrág volt; elképedve néztek bennünket nagy fajansz szemükkel. A nap már lebukni készült a hegyen, egy datolyapálmákkal szegélyezett, hatalmas zöld legelő terült el előttünk, és a távolban a Nílus csillogott, amelynek folyását egyenetlenné szabdalták az átszelt gránitsziklák. Ha a vidék lakói át akarnak kelni a folyón, a következőképpen járnak el: először leveszik az ingüket, ezt turbánszerűen a fejükre csavarják, aztán lovagló ülésben elhelyezkednek két, egymással összekötött és mindegyik felén hegyes végű nádnyalábon, majd egy evezővel hol jobbra, hol balra tolják a vizet. Ott látni a víz közepén ezeket a fekete tritónokat, ahogy felhúzott lábakkal nyugodtan haladnak tova különös csónakjukon.”
*
          Hosszú ideje először megyek egykori otthonom felé. A régi szomszéd szólt, hogy egy csomagot hagyott a levélszekrények tetején a postás, a címzés szerint az enyém. A ház előtt még mindig szép a japán fűz. A menekülés előtti utolsó nyáron, visszatérve fiaimmal az Adriáról, álltam a konyhaablaknál, mire Gergő évődve megjegyezte: a tengert nézed? A csomagban a Parnasszus Erotika száma. Nevem alatt szemérmes folyóval.
*
          Kivasalok néhány inget. Most van elég időm. Rájöttem, tilos reggel, kapkodva, indulás előtt fél órával vasalni. Vétek a ruhával és magammal szemben is. Tilos tévénézés közben vasalni, mert akkor ingembe nyomódnának a rossz hírek, a bugyuta párbeszédek, a rettenetes történetek, viselhetném őket egész nap. A vasalás ünnepi foglalatosság, az egyik leglátványosabb tevékenység, hiszen a gyűrött anyag szépen kisimul, a mozdulatok eredménye látványos, kevés emberi erőfeszítést kísér hasonló siker. Ingem magába fogadja a nyárutó fényeit, a feketerigó énekét. Szárnyal a vasaló, a gombok közt simogat, s az sem baj, ha teremtődik néhány ránc. És a vasalás illatáról még nem is beszéltem. (A feleségeket viszont óva intem, hogy férjükre hagyják a vasalást. Mintha tengeri kijáratot nyitnának, óhatatlanul megmutatva a menekülés útvonalát.)
*
          Videóról Alain Tanner: A fehér városban című, 1983-ban készült filmje. Annakidején megnéztem minden újabb munkáját a nagyszerű svájci rendezőnek, miatta is jó volt moziba járni. Fénylenek Lisszabon kockakövei, házfalai, a tenger hullámai. A német hajógépész elveszejti magát a városban, ahol visszafelé jár az óra, beleszeret a pincérnőbe, s közben filmezik, a felvételeket hazaküldi feleségének. Egy menekült szeret és tévelyeg a titokzatos portugál városban, s csak találgathatjuk menekülésének okait. Kirabolják, leszúrják, Rosa, a szerelme eltűnik, végül hazaindul, de előtte még ír egy táviratot. „Ismét…a felszínre…bukkanok…stop. Az egyetlen föld… amit szeretek… a tenger…stop. A női test elérhetetlen…stop. A nők túl szépek… stop. A film végén, a vonaton szemben ül vele egy gyönyörű portugál lány, arcán fények és árnyékok játéka.
          Még nem is kérdeztem barátomat, látta-e már ezt a filmet. Jó kis mozi a kötetéhez. (Lásd: Jász Attila: A szökés gyakorlása) A filmben pedig helye lenne versének Bruno Ganz hangján:
         
           „Titkos életrajzok és belső bizonytalanságok
                     a költészet fő alapelemei.
          Fátyolos napfény és kóborló bárányfelhők
                     vé(le)tlen együttese.”

Villányi László