A mai naptól egy hétig K. I. barátom vendégszeretetét élvezem a balatoni házában. Mindenféle okos és kevésbé emelkedett dolgokról beszélgetünk, ha éppen összetalálkozunk a nappalijában. Összetalálkozásainknak megvan a rendje. Barátom résen van, nem akarja, hogy csak úgy „elfolyjon az idő.” Az élete feladat és teljesítmény. Egyrészt mindent rendben tart maga körül, másrészt szüntelenül attól szorong, mi nem lesz rendben a következő pillanatban. Amúgy kellemes társaság, drukkolok neki, hogy ezután is mindent megfelelőnek találjon. Mintha a világ létének súlya az ő vállára nehezedne. Az ilyen emberrel nem lehet nem együttérezni.
          Én meg, ki tudja már hányadszor arról gondolkodom, hogy miben található meg az a specialitás, amitől a magyar kapitalizmus más, mint ami már benne van a Dallas című amerikai tévésorozatban. Mi az, amiért nekem érdemes a közelmúltról és a jelenről írnom.
          Elkezdek szövögetni egy mesét. Mindjárt megvan a címe, nem így szokott lenni.
          Mese a titkosszolgálati kapitalizmusról.
          ...Állami tulajdontömeg, amelyet a tulajdonosa már nem akar tulajdonolni. Ráadásul nem működik, nem fölmérhető az értéke. Összeomlott politikai hatalom, örömujjongás és gyűlölködő indulatok. Megalapozatlan illúziók, sajtószabadság-határtalanság. Szóval káosz, legalábbis majdnem az.
          A világunk legfontosabb tulajdonsága, hogy működik. A legfőbb hajtóerő a működés. Amikor ez veszélybe kerül, mechanizmusok aktivizálódnak, hogy elhárítsák. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején a Szovjetúnióban és csatlósországaiban omlásszerűen dőlt össze az addigi működési modell. Szükségszerűen fölértékelődött az, ami még egyáltalán egyben volt. Ilyenkor a kavargó energiák oda gyűlnek, ahol van valamilyen energiaközpont. És volt. A szocializmusokban nagyon is jól fejlett szervezet: a titkosszolgálatok szervezete. A világpolitikai kapcsolatoktól a magánélet legintimebb zugaiig mindenhová kiterjeszkedtek a csápjai: forradalmi központ híján itt volt az az archimédeszi pont, ahonnan föl lehetett építeni az új rendszert. Ha ehhez még hozzávesszük azt is, hogy tagjaik, főleg vezetőik a túlélésért küzdöttek, máris együtt van a jó esély és az akarat. E kettő együtt eredményhez szokott vezetni.
          Ne valamilyen ellenséges, gonosz összeesküvést képzeljünk el! Életünknek nagyobb hányada titokban zajlik. Titokban keletkeznek és pusztulnak a sejtjeink, gondolataink és érzelmeink túlnyomó része kifejezetlen marad (milyen hasznos ez!), a politikai és üzleti döntésekre sem a teljes nyilvánosság a jellemző.
          A titkosszolgálatok életszerűek, abszolút kompatibilitásuk vitathatatlan. Van, amit titokban kell csinálni, van, amit titokban lehet csinálni, és van, amit titokban érdemes csinálni.
          De az 1989-es fordulat idején a titok fogalmának korábbi értelme kérdésessé vált. Ha a sejtek szintjén nem is következett be változás, a gondolatok és az érzelmek addig titkos részének jó hányada vált nyilvánossá, és viszont. A titok szakemberei tanakodtak. Várták, hogy a működés mit fog rájuk róni.
          Az őket irányító  felettes szintek (miután a legfontosabb eltüntetendő titkokat bedaráltatták) fölszívódtak, az egyetlen parancsoló párt helyett egy csomó párt alakult, amelyek közül több bejutott a parlamentbe. Persze a titok szakavatott szervezetei nem vártak tétlenül. Ha egyszer nem irányítják őket, akkor a legjobb, ha átveszik a kezdeményezést. Hiszen nem a lakosság cserélődött ki, csupán a formációk alakultak át. Ami egy volt, vagy annak látszott, osztódott. De titok mindig van. Titoknak kell lennie. A múlt titkai pedig lehetnek nagyon is értékesek, szervező erejűek a jövőre nézve.
          Nem véletlen, hogy az egykori birodalom központjában, az oroszországi Moszkvában egy volt KGB-tiszt az államelnök. Itt eléggé látható a jéghegy csúcsa, de van, ahol még a csúcs is rejtőzik. Mert a szolgálatoknál nem a besúgók és a tartótisztek hálózata jelentette a káoszban a szilárd pontot, de még az szt. tisztek közül is csak azok számítottak, akik az új működési szempontoknak megfeleltek. Például ha korábban gazdasági vonalon tevékenykedtek, vagy a nyugati és a "baráti" titkosszolgálatok összekötőiként, akció-felelősökként dolgoztak. A diverzáns-műveletek tervezői, irányítói, végrehajtói például rendkívül fontosak voltak. Titkos pénzalapok fölött rendelkeztek, és amikor megszakadtak a szálak, ez fontos körülménynek bizonyult.
          Ezt se úgy képzeljük el, hogy "guruló dollárok" millióival a kofferjukban éppen mentek a titkos találkozóra, amikor megszűnt a parancs, így aztán nem tudták kinek átadni a pénzt, és kényszerből saját számlát nyitottak, de majdnem így volt…
          (Elmegyek úszni. Ez ilyenkor jó. Nem hiszem, hogy elveszítem a fonalat, sőt, de ma már nem akarok a gondolataimra gondolni. Majd holnap.)

Csaplár Vilmos