8:38. Kullogok egy kocsisor végén. Pár pillanat, és már nem én vagyok a vége. Szerény diadal. Egy-két kilométerre vár rám egy alkalmi villanyrendőr, amely az útbontók által szabadon hagyott sávban felváltva engedi át a forgalmat. Az első lehetőségnél lekanyarodom, hogy némi kerülő árán megkíméljem magam az araszolás unalmától. Bevetem magam az erdőbe…

          Oviba menet meghallgattuk a Lányokkal Piroska és a farkas kalandjait, lemezről. Nem értem a farkas jellemét. Miért nem eszi meg Piroskát ott helyben, az erdő sűrűjében? A nagymama nehezebben emészthető? Piroska a desszert? Vagy a válasz talán egy újabb talány? Miért veszi fel a farkas a nagymama hálóköntösét? Hiszen utána bebújik az ágyba, nyakig magára húzza a paplant. Nem láthatja senki. A farkas mindig férfi? A nőfarkas otthon szoptatja a kicsinyeket? Farkas papa titokban szeret női ruhába bújni? De Piroska kapucnis dzsekije kicsi rá. Amúgy is szégyelli különös szokását az erdő vadjai előtt. Piroska utolsó kérdése (közvetlenül a „Miért ilyen nagy a szád?” után): „Farkas, miért van rajtad a nagyi köntöse és főkötője?” Ekkor a fenevad már nem tehet mást, el kell hallgattatnia az egyetlen élő tanút.

          Eltűnődöm a meseszövés rejtelmein. Ezért esik oly nehezemre fordulatos sztorikat kiagyalni? Szereplőimtől érett értelmet, józan belátást várok el, amely elejét veszi minden kacifántos bonyodalomnak. Keselytollú kebelbarátommal, midőn közös drámákon dolgozunk, gyakorta itt ragadunk le. Miféle érzelmek, minő rögeszmék képesek egy karaktert arra rábírni, hogy saját lelki békéje ellen cselekedjék? Vagy ehhez nem is kell egyéb, mint a spontán játszókedv, a kalandvágy, a színészkedés elemi ösztöne?

          Este a Nagylány felvetette, játsszuk azt, hogy én vagyok az apuka, ő pedig a kislányom. Bátortalanul ellene vetettem, hogy hiszen én vagyok az apukája, miközben ő a kislányom. (Ha már nem is olyan kicsiny.) Nem értette akadékoskodásomat. Jó, de most akkor is játsszuk azt! Belementem. Ezután szinte úgy viselkedett, mint egyébkor, azaz még úgyabbul. Voltam már kisbaba, nyúl, tündér, farkas, Piroska, sőt nagymama is. Élmény volt ezúttal magamnak lennem, úgyhogy felszabadultan beleadtam apait…

          8:55. Vajon merre járok? Van nálam atlasz, spirálozott, remekül forgatható fajta. Volt. Csakhogy egy ízben cudarul megázott, összeragadtak a lapjai. Amíg nem próbálom kinyitni, épségben őrzik szabatosan kirajzolt mintázatukat a színes lapok. Ha két oldalt megkísérlek elválasztani, rojtos szélű pacákat nyerek. Egyik megoldás sem üdvözítő. A régész dilemmája: ha óvatlanul elmozdítja a leletet, megkockáztatja, hogy az agg pergamen morzsáira hullik szét, és örökre elvész a benne rejlő ősi tudás.

          9:03. Kis házikó a fák között, a sűrűben. Talán itt lakik a vadász. Útba tudna igazítani. Leparkolok, bezörgetek. Jó napot. Mi járatban erre, ahol a verebek is csak ugrálnak? – kérdezi kedélyeskedve. Azt én is nagyon szeretném tudni – felelem. Szerencsém, hogy nem szólítottam öregapámnak, mert büszke rá, hogy milyen jól tartja magát. Én pedig tájékozódó-képességemre vagyok büszke, ezért ódzkodom attól, hogy bevalljam, eltévedtem. Megfeneklik a társalgás. Frissítésül témát váltok. Ismeri-e B. Anatolnét? – teszem fel a kérdést, amellyel közel egy napja mindenkit boldogítok. Két szomorú vizslája felrezzen, behúzott farokkal elkotor a ház mögé. Ő küldte magát? – húzza össze zordan a szemöldökét. Nem, dehogyis, szó sincs róla, én nem is ismerem – visszakozom sietve. Nem hisz nekem. Nem hibáztatom, a helyében én is gyanakvó lennék. Hosszas magyarázatba kezdek az internetről, melynek segítségével bárki vadidegen kénye-kedve szerint beköszönhet az életünkbe. Megértően bólogat. Letelepszik farkasbőrrel leterített karosszékébe, nekiáll vadászkését fenni, s közben révedezőn belekezd egy kis történetbe.

          „Egyszer, jó pár éve, idetévedt egy farkas. Valahonnan a Kárpátokból. Pusztította az apróvadat, riogatta a turistákat. Sehogyan sem sikerült puskavégre kapni. Egy alkalommal, amikor a rengeteget jártam, medveölőmmel a vállamon, az ordas nyomát követve, különös neszezésre lettem figyelmes. Tüptürű-tüptürű! Hű fegyveremet kezembe kaptam, bevetettem magam a bozótba. Egy barátságos mosolyú anyókát leltem túlnan a tisztáson, aki hátizsákjába erdei virágok töveit gyűjtögette. Uncili-smuncili – dudorászta. Rárivalltam, hogy szüntesse be a tevékenységét, mire ő egy pecsétes papírt lobogtatott válaszul: engedélye van rá, hogy a ritka fajokat begyűjtse szaporítás céljából. Figyelmeztettem a veszélyre, ő bazsalygón engedett unszolásomnak, hogy a védelmem alatt elhagyja a környéket. Hátamra vettem a zsákját, ő ruganyos léptekkel követett. Így haladtunk pár száz métert, majd midőn hátrapillantottam, hiányára lettem figyelmes. Néni kérem! – kiáltottam. Itt vagyok! – trillázta. Szemet vetett egy piros színű virágra, és elhagyta az ösvényt. Aggódva siettem feléje. De még két lépést sem tehettem, amikor a sűrűből előrontott a vérszomjasan acsargó fenevad. Egyetlen ugrással a nénin termett, ledöntötte, belemélyesztette szemfogait a nyakába. Én a puskámért nyúltam, amit elébb már újra a vállamra vettem, ám akárhogy rángattam, nem sikerült tüzelésre emelnem, mivel pántja összeakadt a néni hátizsákjával, ami ugye szintén az én vállamat húzta. Ledobtam mindkettőt, kibogoztam a puskámat, és egy jól célzott lövéssel átütöttem a farkas szívét. (Itt a vadász szeretettel megsimogatta térde alatt a prémet.) Késedelmem ellenére a néni még élt. Kórházba került, de nem sok esélyt adtak neki. Amikor pár nap múlva érdeklődtem, túlélte-e, azt mondták, nem tudják, mert harmadnapra eltűnt a kórházból. A hálóköntösét is otthagyta. A főkötőjét is, amit az unokája vitt be neki. Azóta nincs nyugalmam. Teliholdkor a baromfi sivalkodása ver fel álmomból. Mire kiérek, csak véres torkú tetemeket találok. És a síri csöndet. És különös nyomokat. 37-es női cipő nyomait. Csak ez az Antalné lehet…”

          Anatolné – helyesbítek, felijedve a bénult döbbenetből. Akkor az – hagyja rám.

          10:41. Kocsiba ülök, visszaindulok arra, amerről jöttem. A sor már lement, hamar átjutok a túráson.

          11:59. Remegő kézzel, nagy elszánással klikkelek: nem ismerem B. Anatolnét.

          12:47. Ebéd után üzenet vár. Anatolné bocsánatot kér, véletlenül jelölt be. Most tanulja a gépezést, ügyetlen az egérrel. Nem hiszek neki. Tudom, hogy nem utoljára hallok felőle…