Nehéz vagy szinte lehetetlen a mi, ti, ők elválaszthatatlan fogalmairól a szociálpszichológia befolyásolásra és csoportra vonatkozó elméleteinek figyelembe vétele nélkül beszélni. Eljátszottam a gondolattal, hogy az első emberpárt mint az első „csoportot” képzeljem el, első közös döntésükre, jelesül a bűnbeesésre mint a „társas befolyásolás” egy példájára gondoljak (hiszen társas befolyásolás az, amikor egy személy vagy egy csoport megkísérel hatást gyakorolni ránk vélekedéseink, attitűdjeink vagy viselkedésünk megváltoztatása érdekében –  mi mást tett a minden mezei állatnál ravaszabb kígyó?). A történet magyarázható volna a viselkedésre befolyást gyakorló „helyzeti tényezők” nagy hatásával, vagy a „kognitívválasz-elmélet” azon állításával, hogy a közlés által elért meggyőzés tulajdonképpen önmeggyőzés – nem is folytatom, a tudomány szaknyelve bikkfanyelvnek tűnik; bikkfa helyett elég lesz egy figefa, annak is a levele. 

Nem tudok szabadulni ugyanis a gondolattól, hogy az első emberpárt tekintsem a legelső Mi-nek. Igen ám, de melyik első emberpárt? A teremtéstörténet olvasásakor két forrás nyomait lehet felfedezni, az ember teremtésének két változatát találjuk. Az ószövetségi teremtéstörténet több keleti teremtésmítosszal mutat egyezést, de a teremtés hét napra való elosztása (kilenc cselekmény hat napra, a hetedik nap megpihenni), az istenek násza nélkül az egy Isten piramisszerű rendteremtése, csúcsán az emberrel, merőben új elképzelés. Itt az ember teremtése így hangzik: „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket.”

 

A Paradicsom kertjében – vagy új fordításban Az első ember az Éden kertjében című részben – azonban ismét sor kerül az asszony megteremtésére, mondván, nem jó az embernek egyedül lenni; tudjuk, ebből a történetből származik a feleséget jelölő oldalborda kifejezés. „És monda az ember: ez már csontomból való csont és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett. Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté. Valának pedig mindketten mezítelenek, az ember és az ő felesége, és nem szégyenlik vala.” A „csontomból való csont, testemből való test” összetartozásánál aligha képzelhető el szorosabb viszony – tehát ezzel az első emberpárral szeretnék foglalkozni. Érzésem szerint azonban itt még nem kettejük – az első Mi – együtteséről, éppen a két test elkülönüléséről van szó; a másik test, a másik ember másik néven is neveztetik, asszony lett belőle.

 

Még az asszony teremtése előtt elhangzik a tilalom (nem, nem az asszony szerepére szeretnék koncentrálni): fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt, s parancsa szerint a kert minden fájáról szabadon ehet az ember, kivéve a jó és rossz tudásának fájáról – mert ha eszik róla, meg kell halnia. A tilalom mintha önellentmondást hordozna magában: a tiltás által eleve megteremti a jó és rossz különbségét. A bűnre csábító kígyó aztán megkérdezi az asszonytól, csakugyan azt mondta-e Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehetnek. Az asszony azt mondja a kert közepén álló fáról, azért nem ehetnek gyümölcséből, mert meghalnak. De a kígyó így válaszol: „Bizony nem haltok meg, hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.”

 

Mivel a fa a kert közepén, a többi fa között állt, az emberpár tulajdonképpen már részesült jó és rossz tudásában. Amikor pedig a szemet csábító fa kívánatos gyümölcséből mégis szaksztottak, és „megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei”, akkor azt veszik észre, hogy mezítelenek; „figefa levelet akgatának azért össze, és körülkötőket csinálának magoknak.”

 

A jó és rossz tudása és a döntés szabadsága szorosan összetartozik a halál tudatával (a kiűzetésre azért is van szükség, hogy az ember ne nyújthassa kezét az élet fája felé) és a szégyen érzetével is. Az asszony egyébként Isten büntetésének szavai után kapja férjétől tulajdonnevét, az Éva nevet (mert ő lett az anyja minden élőnek), s a kiűzetés után „ismeré” Ádám a feleségét, aki terhes lett első gyermekükkel. Azt hiszem, a fügefalevéllel kezdődött az első emberpár Mi-vé válása. 

 

„Aki szégyenében el akar süllyedni, nemcsak egy cselekedetet, hanem önmagát mint annak a szerzőjét is meg nem történtté akarja tenni. Nemet mond önmagára. Ez az első hasadás a paradicsomi önléten, amely ettől fogva a »nem«-mel fertőzött marad” – írja Rüdiger Safranski A gonosz avagy a szabadság drámája című filozófiai esszéjében. 

Talán az emberélet során is a szégyen az első hasadás a paradicsomi önléten, a gyerekkor múlásának biztos jele; s később ráébredünk, épp annak dacára lehetünk Mi, hogy különbözőek vagyunk; és azért keressük a másik emberrel a „csontomból való csont, testemből való test” összetartozásának érzését, mert ha nem is gondolunk rá, mélységes mélyen mégis tudjuk, hogy meg kell halnunk.