Nahát, milyen komoly, szürke, lelakott már korán reggel a város; elmosódott rajzolatú felhők, mint egy tél eleje óta a sárban ázó kifestőfüzet lapja az ég, a gyermekkor öröme mindenütt; minden veszettül romlandó, az a lidérces kedély is, amely rám tört, tényleg váratlanul, ezt, amint beterít, nem lehet megszokni, a fekete köd észre jótékony hatást gyakorló néma ponyvája. (A férfi mondaépítése pont olyan, mintha a Thököly út egy szennyvízcsatornában húzódna.) Megőrizzük békességünket (írja föl noteszébe a férfi), mert úgysem tehetünk mást, hacsak nem akarunk hibátlanok avagy veszettek lenni. Az előbbiről keveset tudok, az utóbbi túl közel. Az örök gyerekkorból előcsempészek még valamit, cigarettát adok, de tüzet nem a professzornak (egy kéregető a Stefánia sarkán) (jegyzi fel átérkezvén az Ilka utcába a férfi).

1703 – földrengés Rómában; a pápa hálaadásként, hogy megúszták ennyin és ennyiben, betilt minden színielőadást a városban 7 évre! Majd aztán eljön az énekesek ideje, afféle színpadi birodalom épül, zeneszerzők, költők szolgálják ki őket, talán a volt Hollywood lett volna? Volt egy márki, egy bizonyos Del Pierro, aki amikor nápolyi alkirállyá lett (tudnunk kell a férfiről, hogy Nápoly őrültjévé lett), meghívja a városba Alessandro Scarlattit, akinek több se kell, és azt mondogatva magában – „csak lesz ott baráti közönség, csak lesz ott baráti közönség”, lemegy oda cantatáival és seranatáival, amelyek az elképesztőn farsangi vagy inkább ordenáré hangulat közepette is remekül szerepelnek; gondoljunk bele, mi lehetett ott?! Megy az összes kézműves meg cirkuszos meg harcművész a városba és a tengerpartra…! Nem hagyjuk ki. Igaz? Azt állítják, ott megint nem a szöveg az érdekes, végig, hanem az erkölcsi levonandók. Megnézném…! Mi az? És hogy néz ki? 
 
A pápa, avagy az egyház a minap visszavett egy Holocaust-tagadó püspököt. Miért? Miért küldenek el egy rendőrt, mert nem volt pc? Ennek fényes tükrében meg pláne…! Hogy van ez? Túl mutatnak a zavarodottság jelein, ez már nem a politika színjátéka, azt hiszem (írja fel jegyzetfüzetébe). (Nincs erre ideje, a karaktere is más, ill. ehhez afféle odafigyelésnek kellene lennie, mint St. Auby). Mert övé egy attention painting, egyfajta monitory létmód, ahonnan artikuláció formájában aligha van hova és tovább. (Lásd ezt másképpen Szentkuthynál vagy Tandorinál.) (Meg egészen másképpen Pilinszkynél.) (Csak a figyelem útja más irányú?)

Ma annyi mindent szerettem volna (írja noteszébe a férfi; tudjuk, ez azt jelenti, mint egy sztereotip hisztis nő esetében, hogy föl sem ötlött benne semmi)! Mondjuk így talán – egy szűk, ám elegáns helyen szeretett volna lenni, elvarázsolódva attól, hogy sikerült megkerülni ma a Földet, vagyis hogy észnél legyen és meghasadjon a tudata. (Mert ez a kettő neki egy kutya; hogy miért, arról késő.)
 
Az űrkísérletek hajnalán szárnypróbálgatásaik során (sic! vagy ne bizalmatlankodjunk?) majmokkal helyettesítették az embereket az amerikaiak, míg az oroszok kutyákkal; a járőröző rendőrök vagy katonák begyűjtötték a kóborkutyákat, és aztán a jellemük tanulmányozása után kiválogatták kísérleteik szempontjából a legmegfelelőbbeket. Mint kiderült, a majom rosszul viseli az egyedüllétet és a bezártságot, bezzeg nem úgy a kóborkutya, aki számára ha nem is megváltás az űr, de jól elvan állítólag abban a szűk, de elegáns, mindenféle technikával felszerelt térben. (A repülő majom máskülönben évfordulós volt a közelmúltban. Az ember meg elvan a szavakkal; pl. közelmúlt, baszd meg, ilyesmi.)

Mielőtt bealkonyult volna, kisütött a nap, a táskáknak, cekkereknek hosszú árnyéka lett, hatásvadász elhárítórakétáit nem lőtte ki sem az ég, sem a férfi, éltek boldogan, egymás hátának döntve hátukat. Így aztán semmi meglep (sic!). 

Aztán persze vannak hírek, amelyek tényleg fontosak és jók és élni segítenek, de hát akkor meg éppen méltóságteljesek vagyunk és büszkék, tehát nem figyelünk fel rájuk (írja). 

(Másnap reggel felkelvén, még félálomban egy viccet jegyez fel, Pilinszkynek ajánlva:)
Felébredtél
Ma perkálok tényleg

Solymosi Bálint