Azt mondja a férfinak egyik ismerőse (aki én vagyok), hogy „szkizofrén ember” – vagy annak benyomását kelti ezzel a megszólalás és fogalmazás módokkal, mellyel persze nem mond sokat neki, mert hiszen erről van szó; az abszurdumnak és a komikumnak a logikáját követi, ill. e sajátos (vagy minden?) logikának végső komikumát állítja. (Ami az ún. én vagy bárki más keresését illeti.) (Mert ez így legalább játékos vagy szép.)

Zuhogó eső, fekete melegedés, állandó pénztelenség.

Akár a fájdalomcsillapítók vagy az ún. ajzószerek, állandó késésben vagyok (a férfi még a hétfői napról jegyezte föl a következőket). Estére mesés programunk van Hangával; elmegyünk a Zeneakadémiára, Schiff szóló zongorakoncertjére. Schubert!!  Afféle intim együttlétre számítok, szerelmével a férfi egy köztörvényű helyen, plusz egy Bösendorfer is meg Schubert is meg Schiff is…! Kell több?!

Egy fehér, mandzsettás inget vett fel a zeneszerző emlékére; ismerjük a tárgyi listát, ami utána maradt; néhány lestrapált mellény, inggallér, fuszekli, ilyesmi. Aranyos, tintakék, gumi mandzsettagombokat kapott az inghez az egyik barátjától, hogy ügyetlen kezével ezeket nem töri el, ha elveszíti, nem gond, és hogy talán könnyebben is boldogul velük; de nem; rendkívülien macerás művelet, ugyanakkor szinte felkavaróan természetfeletti (mindenesetre így ír az érzékeléséről jegyzetében), mint Kokochkának az az önarcképe; vagy El Grecónak az a valamit fújó kölyke. Hangával láttuk a nápolyi Capodimonte Múzeumban; van ilyen mozzanat, gigászi momentum, amely nem kifejezhetően apró és pillanatnyi, amikor hagyja magát az ember leigázni valami által. Mondjuk egy kép által, amely arról (is) állít valamit, hogy van személyes élet (élete annak, amit látunk, meg annak, aki látja), és ezt a ledöbbenést még egyszerre is éltük meg Hangával (élte át a férfi meg a nő), hát, ilyenkor vágja az ember zsebre a kezét. (Ill. bármikor, ha úgy tartja kedve, vagy szokása pl.) Indulni készül, a zsebéből kiveszi a kezét, a balba pénzt pakol, a jobba papírzsebkendőt gyűr, és akkor megszólal a telefonja. A nő (Hanga) hívja, hogy újfent eluralkodott rajra a nátha, nem merne így a jegyszedő székén, az ajtó mellett sem ülni, szétköhögné a koncertet.   

„Az influenza közbeszól.” (Ez is Schubert.)
 
A hét zeneszerzője című műsorban ma idősebb Scarlattiról van szó, 114(?) operát írt, életének útja Rómából Rómába tartott; egyik operájában a „háló” szóra bontakozik ki a téma, ez tetszik. Egyébként tényleg lehet bírni, állítólag óriási hatása volt Händel és mások muzsikájára. Az ő nevéhez fűződik a de capo formájú ária, burjánzó díszítéssel, merthogy nem a szöveg fontos, persze. Az adás alcíme – Színpaddal és színpad nélkül, Alessandro oratóriumai és operái. A kasztrált énekes és trombitás Farinelli érzelmes kitartással, szépséges diadallal végzi dolgát az amúgy követhetetlen cselekménysorban (általában minden operában). (Ezeket úgy írja fel, mintha Szentkuthy lenne, és valamit is tudna velük kezdeni.)

Este végül az idült fáradtság bekapcsolja a tévét. Kezdődik egy új sorozat, a főszereplő nő űzött vad, de egy életen át védeni kell kisfiát, akiről nem tudja, vajh szereti majd vagy sem; mindenesetre furcsát álmodik, azt, hogy „a jövő elkezdődött”.  Egy ideig aláfestő zeneként Mozart operája megy, és a férfi így tovább morfondírozhat magán, vagyis arról, miben áll betegsége, ha egészséges?! (Ez is Szentkuthy) Van valami ebben is, ami nem elegendő; arra a következtetésre jut, hogy éhes. Egyfolytában éhes, és most állatira éhes, úgyhogy salátát készít maradék tahinájához; sárgarépa, zeller, a robot nem tud célozni, kínai kel, paradicsom. „Gyere, ha élni akarsz!” Mondja a robot kislány. Aztán az idült fáradtság átkapcsol a kedd este című hírműsorra, hátha van valami köze hozzá – „Közöd?” „Mindenidők legnézettebb filmszemléje; az utolsó idő mozi nyerte.”

A nyomozó szeme előtt végre (KnK) kirajzolódik az áldozat, egy kamaszlány karaktere; nem volt dacoskodó sem félénk természetű, de egyszerre hallgataggá lett és csalódottá. A csalódottság, valószínűleg ez lesz a nyomozó vezércsillaga, hogy nyomra bukkanjon és megtalálja a gyilkost; de ki tudja. Izgulhatunk. (Mikor csalódtam utoljára? Írja fel noteszébe a férfi. Nem emlékszik. Végül is csalódni jó, mert azt jelenti, hogy valamiben hitt az ember, vagy keresett valamit, amiben hihetne. Én most egy fél pár zoknit keresek mindenfelé a szobában, de nem találom; csalódott vagyok; de csalódni jó, mert stb.)
 
Nem keressük az egyik zoknit, ha a párja sincs meg. Hová lett a zokni? – értelmetlen kérdés, ha a másik sincs meg; mert vagy emlékezetünkben él egy pár fuszekli, amelyről nem tudhatjuk, mennyiben mutat valami elmúlt valóságra, vagy távolról se volt ilyesmi. Akkor már nem sorolhatjuk még a meglepetések sorába sem az eltűnt fél pár zoknit. Mintha a semmit kutatná így fantáziánk; az egyik (vagy a másik) zokni, amennyiben volt van vagy lesz, megszellőzteti a semmi liturgiáját. Legalább. Megint más, ha feltételezzük, létezik a pár fuszekli, és egyúttal kinevezzük az utolsó holminknak. Ezt az utolsó és egyetlen holminkat aztán nem találják. Akkor a hozzátartozóink állhatnak üres kézzel a valamiben; sivár. Ez emberellenes. Sok holmink legyen hát (gondolja a férfi), hogy majd legyen min nevetni. 

Úgy legyen…; és petrezselyem!

Solymosi Bálint