Eldöntjük, mert el kell, hogy jól fogunk aludni ebben az ágyban, szeretjük és tiszteljük, mindent tud, ami a gerincnek és a deréknak kell, késő éjszaka itt már semmi nesz, a víz zaján kívül természetszerűleg, és tessék; altatót kellene szedni? Nem megy át a Thököly útra (Hangához), mert állatira fáradt, úgy érzi, a szerkesztői meló és a napló együtt meg más egyéb kizsigereli. Elalszom (írja föl végül); majd dél tájt arra riadok, hogy fehér álarcos férfi lép be a szobába, pénzt kér. (Innen egyébként Pilinszkynek a vicc, hogy felébredtél/ ma perkálok tényleg; meg onnan, hogy a decemberi lakbért oda kéne adni a házadónőnek, meg a számlákat befizetni stb., írja fel a férfi). (Azt is fel kéne írnia, számszerűen mennyi a tartozása, ezt nem teszi; sok, túl sok.) Nem írja ki az adószámát sem ide a naplóba – Tisztelt Hölgyeim és Uraim! – (olvashatatlan szó jegyzetfüzetében) ahogy a BBC sem írta ki a palesztinokét, kábé úgy?, számára kevéssé érthető terepen mozog, az viszont kétségtelen.

A fehér álarcost megelőző álomképeiben meg egyértelműen a kamaszkori múltja jelenik meg; nem is annyira az, mint az arról szóló prózájának alakjai. Hát ettől tartottam (írja föl stb.), hogy a közel másfél év alatt életre keltett (kelt) figurák így megíratlanul és történettelenül önállósodni fognak, tovább írják magukat, és randalíroznak a fejemben, kihasználva mindent, álmot, álmatlanságot, a théta földjét. Az ilyesmi terepet kedvelik, így volt ez a kamaszkorunkban is (jegyzi fel a férfi). Hülyék volnának sorokba tördelve, mondjuk itt, a tavaszi napfényben fürödni, vagy lámpafényben az olvasó szemében tükröződni „máig hatóan” (az optimista változat). Amúgy meg végezhetnék egy raktár mélyén nyomban, papír- és dohszag, otthonos hőseinknek.

Itt a tavasz; ha valamitől fáztam, ház ez az. (Ez szó szerinti átvétel a férfi, aki a szerző, készülő regényéhez készített feljegyzéseiből, ide is illesszük a szóban forgó bekezdést.)
Ahogy állt ott a kert előtt a fiú, és nézte a dús növényzetet, melyek türelmetlenebbje már kirügyezett, és arra gondolt, milyen szép is volna tudni legalább némelyik nevét, megszólítaná, vagy csak kimondaná suttogva magában, akkor egyszeriben rádöbbent, hogy amiként az apja, úgy most az anyja is azt szeretné, ha meghalna, vagy, szólalt meg benne csöndesebben egy hang, azt szeretnék, ha nem lennék. Nyilvánvalóan arról volt szó, a segítségüket kívánja, merthogy ő semmi mást nem akar, egyszer s mindenkorra legyen vége ennek! Hogy minek? Hát annak a lehetetlennek, amit éppen akar! A fiú tehát egyetértett ebben a szüleivel, bár megint csak feltételezte, hogy mit is gondolnának ők; kitalálja ezt a megfelelési gyakorlatot, hogy na végre, készséggel tesz valamit a kedvükre, ám már a következő pillanatban fölmerült benne a kérdés – miért is akarna és miért is kellene nekik megfelelnie?! Amiért Gregor Samsának átváltoznia…? Ki tudja, lehet. Az oldalára dől, egy kicsit kivár, aztán ott fekszik döglötten…! Nem volna rossz. Ám ezt az idilli állapotot nem valószínű, hogy meg tudja teremteni. (Itt a vége, eddig van.) 

(Ehhez Szentkuthytól jegyzett fel valamit készülő prózájához a noteszébe, szabadon eléggé.) Miként segítsük magunkat ehhez…? Miként lássunk neki…? A halál remek ötlet, már azért is, mert életünkben mindörökké előtte vagyunk; így aztán csak valami ellenjátékkal képzelhetjük el – tavaszáradással.

Amikor megszületek (jegyzi fel; ’59), akkor hal meg Buddy Holley, 22 évesen. (Istenem!) (1959. febr. másodikán magánrepülőre száll egy koncert után; örökre elszáll két zenésztársával együtt.) Egy egészen egyéni, különösen nagy gitáros!

Ma összefutottam azzal a nyolcvanhárom éves műkincskereskedővel (írja fel noteszébe a férfi), aki arannyal és más befektetésekkel foglalkozott, és akinek már tizennyolc éves korában külön főbérleti lakása volt a Ferenc körút tizenvalahányban. Aztán majd a fiától mi béreljük az Életjáradék s a készülő regénybeli királyhegyivel a cselédszobát, ez volt az időpontot tekintve 1977 telén; különös, egybeesőnek tetszhető történet, hogy akkor királyhegyivel egy ékszer, a csaja gyűrűjének eltűnésén veszett össze a fiú (a férfi), mert meg lett gyanúsítva (az akkor még fiú, foglalkozására nézvést nyomdaipari színkeverő; volt pénze, háromszor többet keresett tizennyolc évesen, mint az akkori tanárok.) Nem volt szüksége arra a gyűrűre, gyanúperre meg egyáltalán nem.

Megáll és elhal minden (írja fel noteszébe); a „Téli utazás” negyedik dalát hallgatom, Shiff a zongoránál, annál a lágy, intim hangzásvilágú hangszernél. Nem tudom, valami olyasmi lehet ez, hogy ennyire másról beszélne valaki, mint általánosan a zenében, ennyire nyíltan a halálról, senki nincs, az irodalomban Kleist, elképzelhető, vagy Ambrosie Bierce az amerikaiaknál, amikor egyszerre van meg a magasabb intellektus és az abszolút érzékiség. Szóval este megint Schubert.

Solymosi Bálint