Mennek ki a villanyok, égnek ki az izzók, vagy hogy mondják, tegnap is és ma is kettő; mit jelenthet ez? (teszi föl a helyénvalóan képtelen kérdést a férfi.) Az áramnak vagy a hiányának tartalmaznia kell valamit az igazságból. Amikor ezek a micsodák világítanak, égnek az égők, szól minden „technika”, annak az igazságát homályosan természetesnek vesszük, annyi az igazsága, mintha valóság volna, ám ha kialszik az égő, annak mi az igazsága? Annyi bizonnyal van, hogy úgymond „felülírta” az ezt megelőző valóságot, ez mindenképp erősebb és hitelesebb. Így aztán akármiféle szakértői ill. metafizikus kérdésünk nevetséges, hasunkat foghatjuk a röhögéstől közben. Mert ismerjük az adódó választ, a szakértői és a metafizikus (mi több, a pszichológiai) válasz is ugyanaz – elfáradt. „Anyád.” Ha pl. lehunyjuk a szemünk, nem csak a fáradtság miatt hunyhatjuk le, hanem játszásiból is. Persze, egy kiégett izzó akkor inkább már olyan, mint egy nyitott szemű halott (le kellene gyógyulni erről a témáról).

Elgondolkodtam. (Végre egy igazi naplóbejegyzés.) (Írja be noteszébe a férfi.)

Egy időpont kitörölhetetlenül bevésődött a férfi emlékezetébe; a múlt év novemberének huszonnegyedikéje; diétája kezdete. (Miért van annyira oda tőle?! – ez a normális, az egészséges étkezés.) Szóval kiderült, így az életem vége felé, több évnyi (évtizednyi) gyomor- és bélrettenet után, hogy mindenféle allergiám van plusz candida, és akkor egy most amolyan „trendicsek” gyógyásznő a diétát javallja, plusz probiotikum, gombaölő, mindenkinek ajánlanám. Szóval, mivel a liszt és az élesztő a legfőbb hunyó, magával azzal a magyar mondással szakítok, hogy „bort, búzát, békességet”. Leginkább utóbbi hoz ki a sodromból (ezt jóllehet nem mutatja ki semmiféle vizsgálat, mennyire ártalmas lehet), tudni vélte a férfi, ha ennyit nyel türelemmel, annak nem lehet jó vége. Nem is vagyok békés azóta. (Azt írja – békés, inkább akés.) (Okés, ennél már nem lesznek rosszabb viccek.) És mégis, elviselhetetlen, dermesztő az éleslátása, hogy bírják ezt mások, akik jóval éleslátóbbak és felkészültebbek és tájékozottabbak; az utóbbi kettő talán enyhítő körülmény? Valószínűleg, írja föl noteszébe.)

Egy életen át megemészthetetlen élet – különös élvezet (írja fel noteszébe a férfi). Ízek, zamatok, illatok, szagok befogadásának rokokó készsége anélkül, hogy maga a táplálék táplálékul szolgálna. A miből élsz állandósuló, jogszerű és életszerű kérdése – valójában maga a helyzet, egy sajátlagosnak nevezhető kultúra.

Megint csak az élet funkcionálisan precíz elutasítása, miközben stb., gúny és öngúny (jegyzi fel a férfi), vagy a végtelenségig figyelő szellem a szellemre, végül a test erotikájára, érzékiségére, aztán csak a testre (tulajdonképp, mint ágrólszakadt lakótársra, ahogy Virginia Woolf írja kb., a meghitt bizalmatlanságból a transzcendens gyanú felé, mennyei rokokó, salétromos manierizmus.

Még egy ilyen kedvetlenül nehézkes szombat délután is hozhat véletlenszerűen kedves és szép dolgokat; pl. Gyulánk (Zeke) hangját a rádióban. Azt mondja éppen akkor, hogy reményvesztetten áll, mivel előbb szállt le a villamosról, és valahol ott, a Lecke utcánál figyelmezik arra, hol van – „helyes” ez a Lecke utcai figyelmeztetés. Kosztolányiról van szó amúgy, a Pesti utca című pillanatfelvételeiről, teljesen új találmányok. (Azt hiszem ezt a litera.hu képbe keríti.) „Félsz, hogy megkapom a szegénységet?” Kosztolányi kérdeti egy kissráccal.)

Este végül a férfi nekiindul, kávétejszínt akar venni, keresgél a közért polcain, majd meglát egy új(?) márkát, a kis műanyag micsodák tetején városképek; Amszterdam, Köln, Pisa, London meg ilyenek, ő meg azt hiszi, nagyon hosszú, túl hosszú ideig, budapesti városképek. Már minden városképben Budapestet lát?! (Aztán a jegyzetében fölteszi magának a kérdést – hol élsz te?! És adná magát a válasz – karnyújtásnyira a tejszíntől.) (Ez meg NG felé lehetne egy baráti vicc.)

És nem mozdul; nem, amíg el nem megy Skóciába, megnézni a Lammermoori Lucia „díszleteit”. Vagy a Bérgyilkosok egyik helyszínét (elfelejtette, hol.)
 

Solymosi Bálint