Ma végre feljutunk a Várba (hetek óta tervezgetjük Hangával), megnézzük az MNG Vajda Lajos kiállítását. Szemerkélő eső, szürke idő, ha egy idegen városban járnánk, akkor is ezt a napot választanánk ki, hogy múzeumba menjünk, nem beszélve arról, hogy vasárnap van, minden egyes vasárnap egy lépés a csend felé, az őrület vége felé. Ehhez képest maga a hisztéria tipródik félelmetes hangerővel, elsőre nem értjük, mi történik. Mint kiderül, a márványcsarnokban az MR énekkara ad hangversenyt; a kórus muzsika lebilincsel, leláncol, vasálarcot présel arcomra, lelkemet vidám ötletekkel látja el, és szellememet gyúanyaggal, hogyan lehetne szabadulni egy ilyen helyzetből. Itt most adja magát a ruhatár (és balra el), majd belépünk a kiállítótérbe. Tinédzserek és nyugdíjas külföldiek között mindenféle ember, pl. mi is. Riadt vagyok és elérzékenyült; egyszerre létezik a komoly elvárás, a távolságtartás igénye (mert régi elfogultsággal vagyok, kamaszkori rajzolgató és festegető időszakom talán legfőbb mestere volt ő), és szeretném érteni is meg csodálni is. Mások is nyilván így vannak ezzel, de ahogy félre pillantásaimból kiderül, a közönség érdeklődése egy idő után alábbhagy, valószínűleg elfáradnak és közönyösek lesznek. (Ez persze lehet, hogy egyáltalán nem így van.)

Vajda viszonyulása – vérig szerény, szorgalmas és minden intellektualizmusa ellenére rejtelmes. Mi marad számára az első konstrukcióinak elképzelése után (világról, térről és időről meg történelmi szörnyűségekről)? Marad a hús és vér valóság, az izomzat, a maszk, azaz magának a látásnak gyönyörűsége és iszonya, szenvedélye. Nem a szem lát, hanem a (még lélegző) test, az elemi készség, annak az akarata, hogy részt vegyen a folyamatban, abban a folyamatban, amely nélküle is a folyamat lesz, marad az „esztelen örvénylés”. Mert annak nincs vége, sosincs vége, miért pont akkor lenne vége, amikor valaki végre elgondolja, és egyfajta értelmes üzenetet ad át róla, vagy „hozza a szörnyű hírt”. Elszabadult rémek és megszabadulhatatlan maszkok formájában.

Aztán, amikor megérkezem az Ilka utcába, egy váratlan ötlettől vezérelve leveszem a polcról Kassák Lajos „Éljünk a mi időnkben” című kötetét, afféle segítségnyújtó tájékozódásként, és ahol felütöm, két üres, fehér lap áll, néz egymással farkasszemet. Nahát, ez meg miféle üzenet Vajda Lajost illetően!? Aztán ezt a magánakciómat, vagy meglepődésemet happeningnek veszem, címe: Miért hazudnék? (Ezt az üres oldalra fel is írom.)

Mi!? Egyébként. Hogy fölvettem az „én”t…?! (Figyelmetlen főnök egy biztonsági őrt?)

Aztán olvasgatással telik az idő; az MNG kiállítás rendezéséről, teréről és technikájáról György Péter, áldatlannak, borzalmasnak találja (igaza van), aztán Vajda Lajosról ír Spiró György. „Vajda Lajos – a magyar eszmetörténetben elsőként és eddig utolsóként – azt állította magáról, hogy ő Jézus Krisztus.” (Aztán később.) „Ebben az időben akadt egy magyar költő, akit amiatt, hogy magát a fiatal Jézushoz hasonlította, vallásgyalázásért elítéltek. Úgy hívták, hogy Radnóti Miklós. Vajda Lajost sokkalta inkább el lehetett volna ítélni ugyanezért, de őt nem ismerték.” És tegyük hozzá, nem ismerik. Ám, és ez már Éber Miklóstól idézet: „…azt azért mindenkinek el kellene ismernie, hogy egy, a Vajdáéhoz hasonló, monumentálisnak nevezhető és minden szempontból befejezettnek tekinthető életmű létrehozatala, egy előre nagyon korlátozottnak sejtett időtartam alatt szinte csodával határosnak tekinthető.”

Az általános észrevételek igazságán túl azonban egyik írással sem tudok egyetérteni; én inkább úgy látom, hogy Vajdát a hit és a fiú érdekelte és izgatta, és nem a megváltás. Ill. annyiban lehet, ha az elbukottságnak a tudata, a legyőzöttségnek a megváltozhatatlan észlelése, a kudarcnak a számbavétele és „üzenete” volna maga a megváltás. Alkotásain mindegyre hangsúlyosan szerepel a kéz, mégpedig az „intő kéz”. Az intő kéz, amely már intésre alkalmatlan; nem adja meg magát, de valójában tehetetlen, és még az erről való tudást mutatja fel. Az alámerülés kezei ezek, melyek ilyképpen intő kezek lesznek újfent.

Az is a hitre vonatkozik és a fiúra, ill. Vajda Lajos különös (művészi) hitére és (emberi) megalázottsága érzésére utal, hogy egy idő után nem szignálja a képeit.

A zarándoklatnak vége.