hirdetés

Miért inkább a BKV, mint a bulvársajtó?

2008. február 7. - Tatár Sándor

(Meglehet, mindközönségesen az irigység beszél belőlem, amiért én nem merem fölütni a telefonkönyvet: „Jónapot kívánok, elnézést a zavarásért, kiskedves, hallom a hangján, hogy magányos / unatkozik / szomorú / rég nem romantikázott Magával a kedves férje; isteni verseskötetem van alkalmi áron. Jól gondolom, hogy érdekli, ugye?”)
hirdetés

Jöttek apró (vissza)jelzések. Verbál és nonverbál. Gy. G. a tegnapi naplóbejegyzésemet s a mellé írt soraimat nyugtázó válaszmailjében „csak azt vallotta be” [igen finom iróniával], hogy midőn a litera nevében beugratott (jó, persze: fölkért) ebbe az egy hétig nap mint nap megismétlendő kitárulkozásba(?), nem volt kétsége afelől, hogy gond nélkül hozom majd a mindennapi előirányzatot. Ebből csak a gond nélkül és a teljesítem hibádzik: Hogy verejtékezem-e vért közben, azt most álságosan az „én titkomnak” nyilvánítom, ám teljesíteni eddig egy ízben sem sikerült, csak túlteljesíteni. Erre vonatkozott, kevésbé áttételesen, szeretett Feleségem megjegyzése --> zanzája: egyszerűbben és rövidebben. (Hitvesemnek általában minden tanácsát megfogadom. Pontosabban: igyekszem megfogadni. Mielőtt ez derűvel és bizakodással töltené el a napló esetleges olvasóit, kénytelen vagyok – bizony, hidegzuhanyként – hozzátenni: sajnos nem mindet tudom.)
A nonverbál visszajelzés (ha az volt) tetemömtől jött: Tényleg a zabolátlan krónikási digitális excesszus miatt ébredtem-e oly későn-megtöretve, és azért csuszamlott-e meg oly rútul, mondhatni, az egész délelőttöm*, nem tudhatom; a (minimum) pislákoló gyanú mindazonáltal jogosnak tetszik. - Egyszerűbben, rövidebben. Ez majdnem olyan, mint egy lenini maxima (ámbár mintha a „dolgozni, csak pontosan, szépen…” is tartana vele némi rokonságot), s ilyen voltában nem lehetin, ám látens imperatívusznak nagyon megtenné. Ha…
Nem nagy járulékos lék délelőttöm amúgy is megpecsételt sorsú Titanic-ján, DE: még egy telefon is valami T-Com-os cicamicától. „ – Igen. – Nem. – Köszönöm, ha nem haragszik, inkább nem.” Hozzávetőleg ennyi volt a dialógban az én szerepem. De már ehhez a relatív kurtasághoz is az ember kultúrgátlásán, normakövető magatartásán való erőszaktétel szükségeltetik. A magam részéről föltétlenül hoznék valami törvényt a telefonos direktmarketing ellen. Betartatni aligha lehetne: Ki az, aki egy háta közepére kívánt tolakodó hívás során azzal súlyosbítja a helyzetet, hogy (följelentés céljára) lediktáltatja magának a cég és a kedves kisasszony nevét?, de legalább deklarálva volna: ami épp folyik (a kuncsaft-/vevőfogás ilyetén kísérlete), törvényellenes; a jogalkotók az ún. kapitalizmusban is (bár hogy nálunk mi van, azt én meg nem tudom mondani) védik a privátszférát. Miért szoruljak én azonnal védekező-mentegetőző pozícióba vagy tűnjek saját magam előtt nyersnek, udvariatlannak, mert valamely pénzsóvár cég gátlástalanul rám uszítja (és elvben sem kockáztatva semmit uszíthatja rám) XY kisasszonyt!?
(Meglehet, mindközönségesen az irigység beszél belőlem, amiért én nem merem fölütni a telefonkönyvet: „Jónapot kívánok, elnézést a zavarásért, kiskedves, hallom a hangján, hogy magányos /unatkozik /szomorú /rég nem romantikázott Magával a kedves férje; isteni verseskötetem van alkalmi áron. Jól gondolom, hogy érdekli, ugye?”)

Ma (hacsak ezt a felháborítóan offenzív reklámozási formát nem tekintjük nyugati vívmánynak) értelemszerűen nem lehetett szó holmi „nyugatozásról” vagy hasonlóról; út közben megejtett csekkbefizetés, levélfeladás és egy (nemvártan azonnali) honor-„fölmarkolás” után bényelt a könyvtár cethala. […]

„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.” – Ez jól hangzik, de nem biztos, hogy igaz, a legkevésbé sem véletlenül jutott mindazonáltal eszembe. Az iménti bekezdés volt az utolsó, amelyet, mi tagadás, még a könyvtár „szolgálati” gépén írtam. A hazatérés okán és tartamára való napló-felfüggesztésre rá se rántottam: nem tagadom, motoszkált a fejemben valami, amit majd – véltem naivan – itthon írok meg. Itthon azonban az derült ki, hogy Arám aranyat érő tanácsának („Rövidebben!”) van egy konkrét és baljóslattól nem egészen mentes értelmezése is. Legyen szabad azt se tagadnom, hogy meglehetősen elképedtem ezzel szembesíttetvén, de istenkém: nem volna talán balgaság másnak, mint szerencsének tekinteni, hogy az embert, bár alig túl, de túl a 40 és az 50 közti táv felén, lassacskán … (talán ezt sem illik konkrétan kikotyognom; legyen elég annyi, hogy:) hosszú házassággal a háta mögött, tudják még meglepetések érni?! A (és ezt nem ironikusan írom; abszolút’ díjazom az egyenességet, azt, hogy nem vagyok plusz dekódolási feladatok elé állítva), szóval a jóindulatú figyelmeztetés lényege az volt: vegyem észbe, hogy mit írok a nyilvános naplóba; szó sem volt a mi valahai (azóta jól-rosszul felülvizsgáltatott és, szeretném hinni, hogy inkább jól, mint rosszul megerősíttetett) hallgatólagos egyezségünkben** arról, hogy neki, egy magánember feleségének, be kéne rendezkednie arra, hogy magánéletének bármely, erre a célra expressis verbis föl nem szabadított szegmensét a Világhálón lássa viszont. Ezen el kellett, sőt kell még eztán is töprengenem; hogy e határozott kívánságát ne tartsam tiszteletben, szóba nem jön. Arra érzem mindössze, nem csupán fölhatalmazva, de egyben kötelezve is magam, hogy – találgatásoknak elejét veendő – leszögezzem: nem készültem átmenni bulvárba, semminő szaftos pletyka kiteregetését nem forraltam. Nem szeméremből, nem is a Feleségemtől való megrettentség okán; egyszerűen azért, mert magam sem tudok semmi ilyesmiről.

Viszont sem a naplóírói kreativitásnak, sem a produktivitásnak nem kedvez (egyéb és fontosabb szempont[ok]ból viszont felbecsülhetetlen hozadéka lehet), ha az embernek hitveséhez való viszonyán, a róla (nemkülönben a saját magáról!) kialakított képén, egyszersmind tehát saját jellemén és mesterségén is kell, elodázhatatlanul, gondolkodnia. Ám Feleségemnek mentő ötlete(i) is volt(ak); az emlékezetemben leginkább megtapadt javaslata így hangzott: Írj a 72-es buszról! Ezen kapva-kapok, mert ha közvetlen gyakorlatom nincs is benne; ha nincs is a viszonylat a nevén nevezve a Bejáró művész c. verseskötet Inga című darabjában, legalább a derék jármű fotografikus ábrázolásában gyakoroltam valamelyest magamat (vö. az említett kötet borítójával --> ide kattintva)
Ugyanakkor az Ikarus honlapján nem sikerült azonosítanom a BKV Törökbálintra leggyakrabban/jellemzően járatott busztípusát, arról a, részletesen leírtak közül a 72-eshez leginkább hasonló busztípusról közlök tehát adatokat, amelyet egyáltalán találtam:

Ikarus 280
 
 
Gyártó: Ikarus
Gyártásban:
Típus: csuklós
Hosszúság: 16 500 mm
Szélesség: 2500 mm
Magasság: 3400 mm
Tengelytáv:
A-B: 5400 mm
B-C: 6200 mm
Fordulókör átmérő: 20,8 m
Az autóbusz tömege: 12 200 kg
Hasznos terhelés: 10 300 kg
Legnagyobb össztömeg: 22 500 kg
Tengelynyomás:
A tengely: 6000 kg
B tengely: 10 000 kg
C tengely: 6500 kg
Padlófelület álló utasoknak: 10,63 m2
Szállítható személyek száma: 148
Ülőhelyek száma: 35

– ám, részint mert a fentiek az ott közölt paramétereknek csak egy része, másrészt mert nálam kitartóbb vagy szemfülesebb kutatók, ha van honnan „eldobbantaniuk”, akár meg is találhatják magát a „72-esben leggyakrabban járatott” busztípust, idelinkelem a Wikipedia teljes „Ikarus” szócikkét.

*********

Most pedig: gondolkodom az élet-szülte házi feladatomon, majd alszom – terveim szerint (és vállalásom értelmében) holnap újra jelentkezem.


________
* Ami azért maradhatott, nem mondanám, hogy következmények nélkül ( - nem tudtam elintézni mindazt, amit akartam), de szankcionálatlanul, mert csütörtökönként délutános vagyok: 1 1-kor tartozom megjelenni a könyvek & egyéb dokumentumok kiszolgáltató és visszavételező helyén, este pedig 8-kor zárom a boltot.
** Hangsúlyoznám, hogy az „idézet” a legkevésbé sem szó szerinti; a fogalmazás, hogy tudniillik egy hallgatólagos egyezségben valamiről nem esett szó, egyedül az én számlámat terheli.

Tatár Sándor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.