hirdetés

"...Miért nem tudom végre befejezni? "

2011. október 6. - Tarján Tamás

Öt évtizedet átfogó rendszeres színházlátogatásaim szinte összefüggő folyamában számos színháznyitás és újranyitás részese lehettem.- Ezen a héten Tarján Tamás írja a Netnaplót.

hirdetés

Megkönnyíti a naplóíró dolgát, ha valaki másnak a naplója fekszik előtte. Éppen azé, akivel kapcsolatban maga naplózni kíván. Ruszt József huszonkilenc éves rendező 1966. október 6-án, akkori szakmai állomáshelyén, Debrecenben ezt vetette papírra: „A jegyzetet átadtam [Mezei] Évának, nagyon jó véleménnyel van róla, az utolsó pár oldalt kénytelen vagyok átjavítani, mert zavarosnak és elkapkodottnak érzem, ezért le sem adtam”. Október 13-án: „Sajnálom, hogy a Rekviemmel nem állok úgy, hogy készen ki tudnám vinni [közelgő útján Bécsbe]…” Október 16.: „A Rekviem! – Hát miért nem tudom végre befejezni? […] A színház – nem tudom, mi a perspektívám? Nem tudok feladat nélkül élni – nyugton maradni ebben a tőlem jóval kisszerűbb környezetben!...”

Ruszt József sokáig gondosan vezetett Naplója részben (1962–1969) és szemelvényesen ma már hozzáférhető: a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház, amelynek alapító művészeti vezetője volt, megkezdte az írásos hagyaték publikálását. A fentebb említett jegyzet is napvilágot látott Színészdramaturgia címen. Szerzője 1968 augusztusában fejezte be, de a fontos és sikeres mű akkor csupán stencilezett formában lett alapmunka, könyvesboltban nem árusították. Élete végén Ruszt nekilátott az átdolgozásának: az első fejezet újragondolására futotta erejéből.

A Rekviem szépírói torzó-főműve. Sokszor átírt, de igazában le nem zárt dráma/forgatókönyv/regénylehetőség. Kora ifjúságának nagy egyéniség- és tragédiaélményét, az öngyilkosságot választó Gellért Endre rendező kálváriáját igyekezett benne általánosabb történeti és pszichológiai szintre emelni. Más rendező- és művészhírességek is azonosíthatók a kulcsdráma lapjain, melyet a hatvanas évek naplóival egy kötetben vehetünk kézbe. Ruszt, a rendező időközben maga is esszéregény-alak lett, többszörösen (például Mátyus Aliz és Forgách András tollán). Még életében napvilágot látott cikk-, interjú- és levélgyűjteménye, A Föld lapos és négy angyal tartja címmel. Az alábbiakban részint erről esik szó, borítójának egy részlete – Ruszt kilenc arca – azonban álljon itt (mivel a kötetbe 42 év 42 megszólalása sorolódott, a hajtókákon összesen 42 Ruszt-fénykép sorakozik):


Öt évtizedet átfogó rendszeres színházlátogatásaim szinte összefüggő folyamában számos színháznyitás és újranyitás részese lehettem. Ezek emlékét jegyek, apró tárgyak is őrzik. A közelmúltból a tatabányai Jászai Mari Színház rekonstrukció utáni startjáét a jelképes vörös Népház-tégla; az egyik kecskeméti jubileumét az elképesztően csúf, de számomra kedves kis műanyag virágcsokor, melyet énekes műsorszáma végeztével a társulat egyik népszerű művésznője boldogságmámorában éppen az én fejemnek hajított a hetedik sorba. Nem fakuló élményem a zalaegerszegi színháznyitás is: a próbaévadot követően 1983. október 11-én 20 órakor kezdődött Az ember tragédiája, Ruszt máig emlegetett rendezésében, többek közt Gábor Miklós ballonkabátos Luciferjével, aki a londoni szín végén a szertehagyott kupicák maradék cseppjeit összetöltögette, hogy legalább egy pohárka szesszel tompítsa világtörténelmi indulatát és szkepszisét. Osgyáni Csaba rádiós szerkesztő barátommal élő közvetítést is készítettünk. Bár még a belépőjegyet sem tettem el, az épület minden egyes zugának hangulatára emlékszem. (Az előcsarnokban szokássá lett minitárlatokat rendezni. Később itt vásároltam meg Fischer György szobrászművész gyönyörű emberpár-torzóját, melyet – Tragédia-asszociációk folytán – máig is Ádám–Éva ábrázolásnak tekintek.) 

Besenczi Árpád igazgató és Sztarenki Pál művészeti vezető, a zalaegerszegi színház mai irányítói elhatározták, hogy elődjük kissé kiüresedő kultuszát eleven Ruszt-emlékezéssel telítik. Ennek jegyében az előcsarnokból nyíló, régóta megtekinthető kis Hevesi Sándor emlékszobát Ruszt-relikviákkal is gazdagítják. Meglepetésemre tőlem is kértek rövid emlékezést. Remélem, a nálam illetékesebbektől, Ruszt József valóban közeli barátai, művésztársai mindegyikétől ugyancsak. Október 7-től már a megújított Hevesi–Ruszt szobát szemlélheti a látogató. Félig gépírással, félig kézírással rögzített, talán üveg alá kerülő soraimat nyilván csak az olvassa majd, aki közel hajolva szán rá két percet. Befejezésül ide illesztem tehát:

„Na most: »mivel«?” – kérdezte Ruszt 2004. április 3-án, a Nemzeti Színházban tartott könyvbemutató után, amikor A Föld lapos és négy angyal tartja című kötetét dedikálni készült számomra. Mivel ajánlja könyvét? Barátsággal? Szeretettel? „Duna-parti szép kilátással és az illanó szóba vetett bizalommal?” Marhaság.

Az évtizedek során sokszor találkoztunk, az Egyetemi Színpadtól Zalaegerszegig, de ismeretségünknek sosem próbáltunk nevet adni. Egy voltam a sok közül, aki okos kisugárzásért, szeszélyes-különös emberi rögtönzéseiért szívesen kereste a lassan felparázsló, saját énjét is folyton kereső-változtató-kritizáló, karizmatikus rendező közelségét.

Egyszer úgy tűnt, alkalmi dramaturgja leszek a Csongor és Tünde színrevitelénél. Sok fröccs elfogyott a kocsmaszerű művészétterem faasztalánál, Ruszt beszélt gyerekkora Isaszegéről, Bachról, Shakespeare-ről, a szerelmeiről, csak a darabról nem. Illetve egy keveset Balgáról. Mintha kulcsot sejtett volna az ő naiv, teremtő ostobaságában. Nem Csongor, nem Tünde, nem Az Éj. Balga.

Tartottam pályájáról szemesztert negyvenfős egyetemi szemináriumnak. Lelkesedtek tv-felvételekkel is tanúsított munkásságáért, a „szegény színház” eszméjének magyarországi meghonosításáért, rendezéseinek zenedramaturgiájáért, testnyelvéért, tempós, szimbolikus képnyelvi szűkszavúságért. Amikor befejezésül vendégnek hívtuk, a már nem teljesen egészséges Ruszt fáradtan félig ült, félig feküdt a katedrán, az idő felében felváltva ivott teát és vörös bort, nagyon érdekeseket mondott, de inkább csak önmagának. Minden közelítésbe szokatlanul, valahol a bölcseleti végénél vágott bele. S mindent a szépség függönyén át nézett, még a hitet is.

Kevés hallgató értette. De másnap nem egy diák kérdezte: hogyan lehetne bekerülni – akár csak súgónak, kellékesnek, díszletezőnek is – Ruszt színházába?

„Na most: »mivel«?” Tollal – mondtam jobb híján, hiszen tollat tartott a kezében; s legközelebbi művészbarátja, Gábor Miklós is ezt a címet adta egy régebbi könyvének. Ruszt cinkosan hunyorítva ezt az egyetlen szót írta be (macskakörmök közt) a dedikációba, nevem és neve közé.

Rápillantottam a fekete tintával írt, hullámzó betűs szavakra, s köszöntem volna meg, de Ruszt már valaki máshoz fordult:

„Na, most: »mivel«?”



Tarján Tamás

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.