Bálintnak

1.

Még soha nem ajánlottam magam senkinek, nehogy célt tévesszek. Lemenni a legmélyére, konkrétan a bugyorba, ülni benne, körülnézni, lubickolni, tükrözni magam mindenhova, hogy mindenhonnan én köszönjek vissza, nem sok alkalmam akadt. Én? Ki az?
Kissé homályos még a tegnap, de egyre világosodik, ahogy hajnalban hazaérkezem. Kel a nap. Rendben a kertünk, kidobva néhány karácsonyi nájlon, feltépett papír és elégett csillagszóró, babalábak, tönkrement kisautók, csillogó flitter, nem kívánt ajándékok, terhességek, gumibabák a szemétben. Kezemben a cicák. A hónom alatt, velük nyitom a kaput, mostantól a lakásom háziállatai. A.-tól kaptam őket tegnap. Nem valódiak, csak képek. Megmosolygom magunkat. Cicák lennénk? Ez a válasz? Már rég nem vagyunk cicák, a világ szemében macskaszemek vagyunk, ravaszak, mindent látunk, semmin nem lepődünk meg, csak ha titokban meglátogatlak és beszélgetünk, akkor puhul végleg a keményítő, szakad a szemben a rács, nyílnak a pupillák és a szívig hatolunk. Elmesélem mi újság odakint, te a napjaid a lakásban a gyerekkel, kitérek rá, hogy ki érdekel, ki érintett meg, te a karácsonyi családi eseményeket sorolod, mindig a férfiak a téma, a gyerekek, mondom, hogy még az is lehet, hogy szerelmes lehetek. Ma elválik, mondom tegnap. A. biztosít, pártolja, a régit feledjem, s felszólító módban pakolja tovább a szekrényt, miközben a mélyből fölfele szólok, már csak a kezem látszik, ahogy indulok a pokolba, már látom lent a tükröt, A. törli a molyokat, pakol, készíti a kávét. Amíg a kisfiú alszik, beszélhetünk, aztán felébred, elindulok a pezsgő városba, az élő utcákhoz, a hidegben, bebugyolálva, a kihalt kertvároson át, nem éri meg, mondja A. sokat aggódni a múlton. Akkor majd legközelebb a jövőt vitatjuk, és néhány tervet is vázolunk.

2.

Kel a kihalt város, ma tegnap van, már nem szomorkodhatok, felejtsem el, súgom magamnak, ne érintsen meg többet, nehogy megégjek. Félni? Csakis a tegnaptól. A holnap elé merészen állok.
Tegnap. Ha újra élném, mindig tegnap maradna akkor is, emlék, abból élek majd másnap, vetném előre az időt, az érdekel igazán, nem a holnap, nem akarom, hogy ma legyen bármikor is, már alig várom a búcsúzáskor, hogy túllegyek rajta, hogy elengedjél és végiggondolhassam, amiket mondtál. Úgy szeretlek, ahogy tegnap vagy. Kenyerem az emlékezés, az írás tárgya, semmi konkrét ügy, szerelem, ami naplóban elvileg tilos. És még figyelmeztetsz is a törvényre. Íratlan szabályok, széthúznak minket, pedig én, hidd el, megírnám, szóról szóra, ha lett volna valami, nem bújnék el előle. De konkrétan nem volt.

3.

Gy. vár a Merlinben, megnézünk egy Médeia-átiratot, kemény nyílhegy lő ki, a színpadról a szívig egyenesen, behatol. Jön felénk és az egész estét átírja e vessző. Ma reggel is Médeiára ébredtem, és B.-re, a mondataira, E.-re, A.-ra, kavarognak a fejek. Mozgatnak, mint egy marionettfigurát. Ugrálok az ágyban, három ébredéssel próbálkozom, mire magamhoz térek délután van. Jaj, írni kell, át kell gondolni. Koncentrálok. A színész és a szerepe összeforrt, emlékszem, igazi színháznak vagyunk szemtanúi, Gy. és én, ahogy ülünk a teremben. Csak nekünk játszanak, harmincéves nőknek. Konkrét cucc a téma: megcsalás, fájdalom, öregség. Rohadó bőr, szülés utáni aszott test és akkor, mikor végleg foszlásnak indul, romlásnak is indul: beköszönt egy új, egy fiatalabb, egy ártatlan nő. Az ártatlanság persze csak látszat, az új minden félelmet ideiglenesen száműz, eltaszítja a régit, új naivát szül, de ez csak átmeneti nő, mert az az igazi nő, akit megcsaltak, aki teljesen megégett és innen kell indulnia újra. Romokból felépítkezni. Sokkal nehezebb, mint beleszeretni valakibe. A pokolban vagyunk. Félni ettől a nőtől kell, a tapasztalt nőtől, gondlom, hogy B. majd erre gondol, mikor találkozunk egy buliban a darab után, és a félelemről ejti a szavakat, tűzet hány, ha tudná, hogy beletalált, az a nő, aki ha játszik, akkor is komoly, kegyetlen és követelő tud lenni. Az öreg nő. Már egyszer biztosan megcsalták. Kitinpáncélt növeszt. Médeia idealista volt, Gy. és én rögtön felismerjük, csak azt nem tudjuk egymásról, hogy ki a másik, azt, hogy ő ugyanazt érzi-e, mint az én, amit csak lassan sejt meg, hogy a másik is magára ismert.