hirdetés

„Min dolgozik, fiatal barátom?”

2011. március 28. - Schulcz Katalin

...fordítás, művészetelmélet, amúgy izgalmas, csak nem túl szapora, nagymamám konyhai fordulatával élve - Ezen a héten Schulcz Katalin írja a netnaplót a Literán.
hirdetés

Kávészünet, abbahagyom a kötelezőt (fordítás, művészetelmélet, amúgy izgalmas, csak nem túl szapora, nagymamám konyhai fordulatával élve, és mivel negyedszázados szöveg, fontos, hogy nyelvileg ne fussak elébe, meg hát a filológiai aprómunka: az időközben lefordított, madárlátta kiadványokban elrejtett utólagos előzmények megtalálása, azonosítása stb.)  Persze az abbahagyás sem egyszerű, nem mindegy, mikor, megvan annak is az optimális ideje, erre oda kell figyelni.  A munka állapota diktál. Megoldatlan probléma közben semmiképpen nem ajánlatos, csak amikor szívesen folytatnám, akár már abban a pillanatban, amikor éppen abbahagyom. Vagyis, hogy kávézás közben alig várjam.

És akkor olvashatok valami mást. Milyen szerencse, hogy nem kell írnom róla, állítólag itt most szabad vagyok.

Több mint 500 oldalas könyv: Marcel Reich-Ranicki, a rettegett német médiasztár kritikus, a ZDF több mint tíz éven keresztül (2001-ig) eleven Irodalmi kvartettjének most kilencvenegy éves atyja megírta visszaemlékezéseit. Ez a sokadik kiadás, már film is készült belőle. Igazi kalandregény, különösen az élet/pálya első harmada, gyakran alig elvisehető kalandokkal: tönkrement apa Varsóban, költözés az anya berlini rokonaihoz, porosz gimnázium a weimari köztársaság éveiben, aztán Hitler alatt, érettségi után egyetem helyett varsói gettó, szökés, bujkálás, lengyel néphadsereg, külszolgálat Londonban, aztán irodalom Varsóban, irodalom Nyugat-Németországban (1958-tól), lapokban, rádióban, tévében, irodalom mindenütt. És azóta is („A német irodalom a hazám”).

Epizód a varsói gettóból: a német anyanyelvű R.R. intézte a helyi Zsidó Tanács levelezését a német hatóságokkal. A gettóban is tevékeny történész, Emanuel Ringelblum megkérte, hogy az utókornak szánt földalatti archívuma számára készítsen másolatot minden iratból, amihez hozzáfér. Ez meg is történt, és a gettó mindennapjainak dokumentumait, a hivatalos levelezéstől kezdve a plakátokon át a személyes naplókig, fémtartályokba rejtve, három különböző helyre ásták el. A háború után két csomag előkerült a három közül. Ringelblum ezt már nem érte meg, családjával együtt agyonlőtték.

A bujkálás és az irodalom: majdnem analfabéta lengyel munkáscsalád, keservesen múló napok, türelempróba, kölcsönösen. R-R. Seherezádé szerepében igyekezett tartósítani az időnként kétségessé váló menedéket: esténként szórakoztatta Boleket és feleségét, felidézte magában és mesére hangszerelve előadta a világirodalom nagy történeteit. Pedagógiai gyakorlat élesben, tanulságos reakciók. Homburg hercege és Lear sorsa lelkesítette a háziakat, imádták az operalibrettókat, Hamlet gondjával nem tudtak mit kezdeni.

Autodidakta kritikusi élete folyamán Reich-Ranicki személyesen ismert majd mindenkit, aki az éppen aktuális kortárs német nyelvű irodalomban szerepet játszott. Az irodalom felől közelített az irodalmi élethez, ambícióval és szívesen ismerkedett az írókkal. Egymást érő írótörténetei (az egyre kevésbé naiv kritikus találkozásai azokkal, akik szenvedélyének tárgyát produkálják) kétségtelen nyitottságra vallanak, ugyanakkor valamiféle rugalmas előítéletességre is. A szerző és mű (mű és szerző) közötti összhang hiányát kezdetben meglepve vette tudomásul, de miközben inkább a művet védte, fokozatosan megértővé és olykor nagylelkűvé vált a szerző iránt is. Nem feltétlenül ellentmondás, hogy a zseniálisnak tartott Brecht minden személyes megnyilvánulását színháznak látta, őt magát pedig leginkább önmaga kiváló menedzserének. Nem beszélve a gyerekkorától fogva mélyen és meggyőződéssel tisztelt Thomas Mannról, akinek a személyiségét úgy summázta, hogy „önző, mint egy gyerek, érzékeny, mint egy primadonna és hiú, mint egy tenor.”
 
És a következő nemzedék. Még utolsó varsói évében, 1958-ban egy barátja kérésére szánt rá egy teljes délutánt arra a Varsóban vendégeskedő fiatal nyugatnémet íróra, akiről előzetesen csak annyit tudott meg, hogy pár darabja már megbukott, és bár tehetségesnek látszik, de még nem tudni, hogy tulajdonképpen miben, talán idővel kiderül. A lelkiismeretes R-R. másnap a megbeszélt időpontban megjelent az akkoriban csaknem kizárólag külföldiek számára fenntartott luxushotel halljában, ahol egy vodkázástól pilledt bajuszos alakot látott némiképp elhanyagolt öltözetben. Miközben az (akkori) elképzeléseinek megfelelő emberét kereste a tekintetével, és arra gondolt, mennyire nem szeretne a kihalt, esti utcán összeakadni a fotelban várakozó alakkal, az  odalépett hozzá, ő nyilván felismerhetőbb volt. Zavarában azt javasolta, sétáljanak egyet, de az egyébként derekasan lépést tartó vendéget kevéssé villanyozták fel az útközben mutogatott nevezetességek. Minthogy R-R-nak ekkor már voltak tapasztalatai írókkal, úgy vélte, a fiatalember egyszerűen saját magával lehet elfoglalva. Témát váltott, megkérdezte, mi a véleménye a Nyugat-Németországban alakuló irodalomról. Minthogy a fiatalembert ez sem hozta lázba, említett néhány nevet. Nem sok sikerrel. Kínjában a korábbi írónemzedékkel próbálkozott, de nem járt jobban. Ekkor jutott az eszébe a varázsformula, amivel tapasztalata szerint minden írót, pláne leendő írót szóra lehet bírni és diadalmasan meg is kérdezte: „Min dolgozik, fiatal barátom?”  És tényleg: a mogorva fiatalember azonnal elárulta, hogy éppen regényt ír. R-R. bizalmatlansága ugyan alig oldódott, mert akkori emlékezete szerint nemigen ismert még olyan írót, aki ne egy regényen dolgozott volna éppen. A társalgás biztos mederbe terelése okán megnyugodva tovább érdeklődött, esetleg akar-e mondani valamit a készülő könyvéről. Akart. Megeredt a nyelve, elmesélte, hogy egy ember történetét fogja megírni, a húszas évektől majdnem máig. És kiről volna szó, kérdezte udvariasan a kritikus. Egy törpéről, mondta a fiatalember. R-R  hümmögött és arra gondolt, hogy utoljára gyerekkorában, Hauff meséjében olvasott törpéről. És aztán, kérdezte határozottan apadó kíváncsisággal. Ez egy púpos törpe, folytatta a fiatalember. Nem sok ez a jóból, gondolta kissé szánakozva a kritikus, de egyre közlékenyebb partnere már magától folytatta: és a púpos törpe egy elmegyógyintézet lakója. R-R.-nek ennyi elég is volt a készülő műről, abban az egyben biztos volt, hogy semmi sem lesz a regényből. Kissé elkedvetlenedve visszakísérte a sprőd modorú nyugatnémet vendéget a hotelba. Fél évvel később, a Gruppe 47 ülésén találkoztak újra, ahol Günter Grass két fejezetet olvasott fel a készülő Bádogdobból.

Szóba kerül persze Walser könyve (Egy kritikus halála), a történészvita, és hogy a múlt feldolgozása, az a sokszor és végül is okkal irigyelt szembenézés sem hézagtalan és a legkevésbé sem problémamentes. De legalább elkezdték.

Schulcz Katalin

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.