Először arra gondoltam, legtalálóbb cím a mai naplónak a Füstbe ment tervek II. lenne, de ez szinte predesztinálná a történetet, hogy trilógiává kerekedjék, úgyhogy inkább kitaláltam valami egészen mást. Ettől persze a tények semmit sem változnak, mégis. Fontos a pozitív hozzáállás.

Annyi történt csupán, hogy Dalma is elkapta a kórt, ami ez elmúlt héten tizedelte a családot: ma éjjel a változatosság kedvéért ő hányt, nagylányosan, fegyelmezetten, megállíthatatlanul. Szerencsére már délelőtt látszott rajta, hogy hamarosan jobban lesz ő is, három nap múlva vígan rohangál majd a kertben. Aggódni tehát nem aggódtam nagyon, sajnáltam szegényt, itatgattam, meséltem neki (és Borinak, aki persze rögtön nem akart Dalma nélkül oviba menni).

Aztán, amíg Dalma szundított, kimentünk a kertbe Borival és Vilmossal, megnéztük a tulipánok hajtásait, szedtünk aranyvesszőt, hátha kivirágzik a szobában, és addig hintáztunk, amíg Vilmos meg nem tanulta az új szót: hitta. Ezt üvöltötte felháborodottan még délután is, amikor a hirtelen jött esőben nem voltam hajlandó kivinni őt újra. Tamás viszonylag hamar hazaért, Lilu a térdsérülése miatt ma nem ment úszni, lecke sem volt sok, játszottunk. A betegségtől eltekintve – idilli napunk volt.

És akkor jött a hasogató fejfájás. Hamar ráébredtem, hogy nem a vírusok újabb álnokságáról van szó, csupán brutális koffein elvonási tünetről: hétfő reggel óta nem kávéztam. „Meggyógyultam!” – felkiáltással hatalmas bögre tejeskávét gyártottam. Vilmos rögtön meg is állapította: ká! A kicsi úgy tudja, ha anya iszik valamit, az rendszerint „ká”, nagyot nem lehet tévedni.

Van egy másik alapigazság is velem kapcsolatban: ha szerda, akkor kosárlabda. Szeptember óta minden szerdán este 8-f10-ig anya igazoltan hiányzik a fektetésről, ugyanis egy csapat elszánt nénivel és bácsival rohangál az iskola tornatermében. Nem vagyok egy sportőrült, de a rendszeres mozgásra is rá lehet szokni. Semmi pénzért nem hagynám ki ezeket a szerdai meccseket, ilyenkor kimegy a gőz, a rosszkedv, rohanok, izzadok, béna vagyok, de érzem, hogy a többiek nem bánják nagyon, becsületesen passzolnak nekem is, elnézően legyintenek, ha elszúrom, és kapom a pacsikat, ha bemegy. Jók ezek a szerda esték nagyon.

Legbelül tudtam, hogy ma még nem fogom bírni a futást, mégis kétségbeestem, amikor Tamás felvetette: itthon kéne maradnom. Igaza volt, mégis nehezen adtam be a derekam. Fájt a szívem a kosárért, a társaságért, a hangulatért. De Tamás (aki a négy gyerek mellett rendes rutinra tett szert vigasztalás terén) rögtön beígérte estére a harmadik drogot, amivel rendszeresen élek. Egy újabb, patikamérlegen kimért dózis Jack Bauert.

Csak annyit mondok: 24. Akinek nem a 4x6 jut róla eszébe, hanem lüktetni kezd ereiben a vér, és már a szám hallatán is érezhetően megnő az adrenalin-szintje, az tudja, miről beszélek. Egy amerikai TV sorozatról, amiből elvileg tizenkettő egy tucat, de mégsem, hiszen két tucat mégis kiadja a bűvös számot: 24. Ennyi órából áll a nap, és ennyi részből áll a sorozat egy évada is. Itt minden valós időben történik (na jó, kis csalás: az elvileg 1 órás epizódok közé benyomják a reklámokat is, így 1 óra valójában = 43,7 perc.) De mindegy. A néző úgy érzi, egy óra eseményeit látja, és mire véget ér a teljes sorozat, lepereg addigra vérben forgó szemeink előtt hősünk egy napja. És nem akármilyen hősé: az interneten, ha rákeresünk, hamar megtudjuk, még Superman is Jack Baueres pizsamában alszik.

Lehet, hogy megköveznek érte, mégis ez az igazság: én szeretem az akciófilmeket. Már amennyiben nem puszta öldöklésben merül ki az akció. Ha képes megdöbbenteni, váratlan fordulatokkal keresztülhúzni a számításaimat (ez nem könnyű, rafinált kalandkitaláló vagyok), akkor meg vagyok véve. És kedvelem a fekete humort, a polgárpukkasztás sok vállfaját is. Nem mondom, számomra az Amélie, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök vagy a Nagy kékség éppannyira kultfilm, mint a Ponyvaregény vagy a Mátrix, de bátran felvállalom az olyan „finomságokat” is, mint a Delicatessen, a Torrente, vagy a Ha szeretsz, meghalsz. Feszegessék a határaimat, döntsék le klisékből épült légváraimat, és egy napra boldogabb vagyok.

A 24-be ezért szerettem bele. Olyan izgalmas és fordulatos, hogy képtelenség abbahagyni, nem gondolni rá. Mellette a végtelenségig cinikus. Nem szadistára gondolok (bár néha az is kicsit), inkább kíméletlen. Csak azért nem lesz jobb, mert nagyon vágyunk már rá. Akkor lettem rajongó menthetetlenül, amikor meg merték azt tenni a film készítői, hogy (vigyázat, spoiler!!!), a 24. óra végén, hangsúlyozom: 24 végigküzdött, végigizgult, lélegzetelállító óra végén, a főhős feleségét, akinek a megmentése volt a küzdelem egyik célja, a gonoszok egyszerűen lelövik. Kész-passz, nem sikerült megmenteni. 23 óra 50 percig hánykolódtunk remény és végső kétségbeesés között, de persze a néző úgy tudja: a végén mégis győz a jó, elbukik a gonosz, Terminátor (esetünkben Kiefer Sutherland) vértől mocskosan bár, de győztesként hagyja el a harcmezőt. Szóval a szívünk mélyén bizakodunk. Egyszerűen nem tehetik meg, hogy ne sikerüljön. Nesze neked prekoncepció!

Amerikában most vetítik a hetedik évadot. Heti egy epizód, a néző meg rágja a körmét hat napig, hogy mi lesz a folytatás. Az első hat évadot dvd-n néztük meg, évadonként 3-4 nap alatt, egyszerűen nem lehetett abbahagyni, bár kifolyt már a szemünk, és tudtuk, horror lesz a másnap kialvatlanul, gyűrötten, az esti folytatásra várva. De most elkövettünk egy hibát. Tamás rájött, hogy le tudja tölteni hétről hétre az Amerikában előző este leadott részt. Gyarló halandók, belevágtunk. Most a négyestés intenzív izgalom helyett négyhónapos gyötrődés az osztályrészünk: addigra fog csak kiderülni, hányszor menti meg Jack Bauer a világot, és milyen korábban elképzelhetetlen húzásra ragadtatják magukat a forgatókönyvírók. Anyukám néha sajnálkozva kérdezi: kislányom, jó ez neked? Mit tegyek? Igen.

Berg Judit