Mindig azt az utolsó pontot, azt nehéz leütni. Ma egy ilyen „utolsó pont“ szituáció adódott nálam éppen. Vár a szerkesztő, vár a kiadó, a tördelő, közbejön a napi nyűg, foglalkozni kell a borítóval – mondjuk az szerintem elég zsír lesz -, hisztérikus, hektikus a vége, na. Pont. Az egész nap a szerkesztővel telt, önt el a kétely, olyan jó-e, amiről fél éve folyamatosan azt gondolom, hogy (olyan) jó? Kevés-e a befektetett munka? Az utánajárás biztos nem volt kevés. Tényleg egy hülye vagyok, vagy csak annak látszom? Állítólag a Felvilágosodás civilizációjának alapja a kétely. Ami helyesnek tűnik, hiszen mivé lennénk, ha nem maradna más, csak a vakhit?

Ráadásul tornyosulnak az új feladatok, holnap megyek három év kihagyás után megint tanítani, Színház- és Filmművészeti Egyetem, hm, valamiféle információátadás, mint a megismerés kalandja, kiváncsian várom. Majd beszámolok. Egyébként vicces ez a beszámolósdi, csináltam már ilyet, pont egy hétig, jó régen volt, akkor élveztem. Talán majd most is. Igazán ezúttal az a kérdés foglalkoztat ezzel kapcsolatban, hogy igaz-e az, ha bármilyen időegységet kihasítunk az úgynevezett életből, és azt megformázzuk rendesen, keretezzük, akkor mi az, ami így létrejön? Élet? Vagy? Irodalom? Mindenestre ma olvastam a közleményt – miután a rovatszerkesztőm felhívta rá a figyelmemet és egyidejűleg lebaltázott, nem olvasom elég szorgalmasan az újságot -, hogy az ÉS gazdasági okok miatt lemegy 32-ről 24 oldalra. Nem vagyok barátja a mindent elborító magyarországi panaszkultúrának, de néha panaszkodni is kell.

„Most dicsekszel, vagy panaszkodol?“ Olyan régi duma – vö. „elő a metélttel, elő a mákkal, elő a régi jó dumákkal“ -, de minden régi jó duma aljára leülepedett valamiféle igazság, a hencegés is a panaszkodás egyik formája, bár fordítva még igazabb. (Vö. kétheti rovatom van/volt az ÉS-nél!) Tehát: tovább a hencegi úton! Egy kollégám és kedves jóismerősöm, aki egy felsőoktatási intézetben a kommunikáció szakon oktat, megküldte nekem előadásának szövegét, melyet a jövő hónapban Philadelphiában ad elő, ma olvastam el. Mr. Ginsberg and Dr. Gonzo do Hungary: Chapters in Journalism History from the Transition Years a címe, van közöm hozzá, de tulajdonképpen rájöttem, hogy nincs kedvem se hencegni, se panaszkodni. Abban viszont egyetértek a tanulmány szerzőjével, hogy 1988 és úgy 92-94 között a szólásszabadság és az „önkifejezés démona“ csúcsrajárt Magyarországon, mely trendet azóta überolt az ehhez a jinhez hozzárendelt jang, azaz a „szervezett harc logikája“. (E dichotómiát Oshima Nagisa japán filmrendezőtől vettem át, aki más összefüggésben használja, de ezen cseppet se‘ lepődjünk, meg.) Azt viszont megkérdezném, hogy azzal, hogy épp húsz éve volt 1989, azzal hogy a viharba nem foglalkozik senki?! Néhány lefingott állami konferencia, egy-két megrendelésízű tévéműsor, kis ez-az. Mióta nem írok tévékritikát, illetve nem tévékritikát írok, azóta szórványosan nézek csak tévét, ami egyébként mentálisan jót tesz a mentalitásomnak, viszont azt azért továbbra is tudom, hogy a CNN még mindig a világ egyik legfontosabb médiája. Tavasztól a CNN-en megy egy a lengyel változásokkal kapcsolatos sorozat, november 17-e tájékán effektíve Prágába költözött az adás, a Vencel térről közvetítették a hongkongi tőzsdehíreket is, és akkor szerintem a legfantáziátlanabb olvasó is el tudja képzelni, hogy mi történt a nevezett csatorna képernyőjén a Fal leomlásának dátumán, november 9-én! A többi néma csend, Magyarország meg pláne. Miért van az, hogy annyira uncool Hungária?!

Vágvölgyi B. András