hirdetés

Mindig új

2004. március 23. - Határ Győző

Valójában marad az, ami teljességgel megismerhetetlen: a vissza-nem-térők tapasztalata, mikor is a megtapasztaló leépül, a szinapszisok elektromos kisülése nem következik be, az afferens-efferens rendszerek nem innerválnak (a szplanchnikus szervek ősidegrendszerei dögölnek el legutoljára) és az elroncsolódó elmében a reflexintegrál jelzőberendezése leáll...
hirdetés

Nem tudom, mennyire szabad személyesnek/közvetlennek lennem és menyire kötelező (naplóban is) az irodalmiság - hogy mindent távolságtartással és sub specie aternitatis vegyek szemügyre. A feleségem 76 - jómagam 90. Viszem Piroskámat az egyetemi kórházba, felülvizsgálatra. A Szent György kórház bazi nagy komplexum, becslésem szerint jó másfél négyzetkilométer. Örökké "kész" van és örökké épül, a felvonulási épületek le-vonulása, a két-három toronydaru eltűnése még várat magára. Labirintikus utak, útvesztő elágazások, föld alá világító plasztik-üveg burák, eligazító táblák tömkelege; Piroskám nehezen jár, látszólag már megérkeztünk volna, de az Addison Intézet még odébb van. Tolószékben elaggottak, nyáladzó mámik; mellettünk: sánták, kacskalábúak, göthösek, göcsörtösek, nyakferdülésesek, csonkabonkák - szinte megszégyellem, hogy még a magam lábán járok; hogy egyáltalán: vagyok. Rheumatológia. Artritiszes, megfacsart csontkollekciók, amíg ezen átvergődik, lehetetlen, hogy ne a halálra gondoljon az ember. Persze a halálra egész életében gondol mindenki; a kamaszlány mimózalélek, aki öngyilkossági gondolatokkal foglalkozik, maga se tudja, miért; a búnborongó fiatalember, aki képzelgéseiben megidézi, milyen volna, ha végezne magával. A költő, aki még javakorabeli ugyan, de óhatatlanul találkozik Mors Imperator setét árnyával, vállán a kaszája - jut eszembe, a 18. század ormolü óráinak egyik ismert figurája ő, ott ül az óra bronzarany timpanonja tetején, hogy ittlétünk ideigvalóságára figyelmeztessen - ritka szép órák, nekem is volt egy ilyenem. Csakhogy az életzóna közepén járó javakorabeli ember képzelgése a halálról más, nagyon más, mint az aggastyáné, aki nem felejtheti, hogy a halálzónában jár, halálközelbe ért. Sok mindent elmondtak már elmúlásunk látleletéről, de azt, ami itt a kórháztelepen, ebben a halálgyárban eszembe jutott - azt, gondolom, kevesen. Ha valaki avantgarde költő - aminek fiatalon és javakorabeliségem idején is, tartottak - akkor sokan azért szeretik vagy éppenséggel azért gyűlölik, mert az, ami: "avantgarde". Most volt nemrég, itt, a londoni Magyar Kulturális Központban Nemes Nagy Ágnes fordításkötetének a vízrebocsátása, a fordító, Szirtes György remek átforgatásában. Sok szó esett Ágnesről, voltak fiatalok (Csuhai Pista felesége, Annuska, aki maga is szerepelt és mások), akik meg-meglátogatták Ágnest, de aki ismerte 1945 után és együtt lehetett vele nap mint nap az ÚJHOLD eldugott eszpresszó-szerkesztőségében, a DARLINGBAN - csak magam voltam. Viszont a rendszerváltás után is minden alkalommal ellátogattam hozzá, valahányszor Pesten voltam. Megrendítő, hogy mivé roncsolta a betegség és mit szenvedett a gyomorfekéllyel, ami azután elvitte - de az utolsó pillanatig töretlen luciditással gondolkozott a világ- és az emberek forgandóságáról, irodalmi áramlatok önhittségéről, esendőségéről. A végén már egészen más véleményt formált az avantgarderól, fájlalta szinte, hogy fiatalon akkor oly elutasító volt (mert az volt, elutasító) és ezzel sok mindenről lemaradt. A végén fél tucat prózaverset is írt; ezek - megérzésem szerint - nem költészetének teteje. Nem is lehetnek; mert másképp ír prózaverset az, aki Aloysius Bertrand, Rimbaud, Saint John Perse és Eliot pabulumán nevelkedett (és félezer prózaverssel tér meg iszákjában), és másképp az, aki Babitsot választotta bálványképének. No de passim. Utolsó alkalommal ez is szóba került, mármint az avantgarde [ami hovatovább már csak poszt-avantgarde (avagy poszt-poszt-poszt-avantgarde) lehetett] és jóformán ebek harmincadjára jutott, ködös-homályos és szétfolyó meghatározásaival, széttartó trendjeiről/szektáiról nem is beszélve. És akkor kockáztattam meg azt a kijelentést, máig is vallom. Hogy egyetlen elkophatatlan műforma van, ami a mindközönséges újszerűségen/ újdonságon/ újdándiságon túltesz. És ez - tartalmában, élményében, megfogalmazásában, megigázó/ lenyűgöző szembefordulásában - a halál. A halál, amelytől ezt a jeles tulajdonságot nem lehet elvenni, elvitatni. Kinek-kinek. Akkor, amikor szembekerül vele és "üzenetével" találkozik. Mindenkinek újat mond, valamit, amivel addig még nem találkozott. S ez az a többszörös gigabájt-újdándiság. A felülmúlhatatlan avant-garde maga. A halál mindig új.
Fel se veszi, ha tiszteletlenül, gunyorosan közeledünk hozzá. Magam is írtam ilyet s azoknak, akik nem találkoztak vele, hadd iktatom ide; a címe: 


                         NÉMETES JAJGATÓ


                         Oh Weh! Oh Weh! Oh Weh!
                         Life is ebbing away


                         O my! O my! O my!
                         Közeleg az éji homály


                         Oh lala! 'lala! Oh lala!
                         Lebújunk a márványkő alá


                         O guai per me - per me o guai
                         Ubirájszja tyebje: von! Ubiráj! -


Másképp is lehet forgatni szót, komolyra fordítva - ha már a Kaszásnál tartunk; hiszen köztudott, hogy időről-időre a lapok is hírt adnak azokról, akik halálközelbe érve, majdnem átbillennek a Garaton, ahonnan már nincs visszatérés; de ők visszafordulnak és "hírt adnak" valamiről. A hírhozók beszámolóit hol felragyogó arcok és ájtatos örömujjongás, hol fanyalgó mosoly és homlokráncolás fogadja. Kinek-kinek megvan a "végső bizonyság": ki emerre, ki amarra bizonykodik (ilyenkor a történelem legnagyobb Életbiztosítási Ügynöke, Pascal, arat). Hogy mint és hogyan látom e fölöttébb fogas kérdés meg hogy az Onnan visszatérők esetében lehet-e "szavahihetőségről" beszélni? Hadd iktassak ide erről egy mini-esszét készülő könyvemből - - -


A HALÁL MINDIG ÚJ
          A születésről mint tapasztalatról még nem lehet beszélni; mivel az újszülöttben a megtapasztaló – az intellektus – világrajövetelkor még nincs sehol. A halál az az egyszeri tapasztalat, amelyről meg már nem lehet
          olyértelemben egyszeri, hogy mint tapasztalat, átadhatatlan s így elsődleges, eredeti formájában megismerhetetlen. Ha egyáltalán annak, vagyis tapasztalatnak mondható, egyszer és utoljára történik. S ez róla való tudásunk keserű seprője.
           Azoknak a híradásai, akik közelkerültek a halálélményhez, teljesen megbízhatatlan. Gyanútlanul ki vannak téve idegi szervezésünk fiziológiás csalafintaságainak
         az elme - az agyállomány - reflexvilágának a leépülése kísérőjelenségekkel jár, és e kísérő-jelenségeket a halódó előszeretettel téveszti össze holmi "metafizikai" mitologizmákkal - ókori hordalékeszméinkkel, melyek régesrégen alapjukat/értelmüket vesztették
         "alagútról", az alagút végén misztikus "fénylésről" divagálnak; megkönnyebbülés, gyönyörérzet, elragadtatás, a körülröpködés élménye - minden van, ami szem-szájnak ingere. Mindez csupán a halálfolyamatok fiziológiás lefolyására vezethető vissza, a látás/ fényérzés/ kép-elképzelés vezérlő-értelmező-szinkronizáló axon-tömkelegének a leépülése a "fényrobbanás" kivezető érzetéhez vezet, amely a végső elroncsolódással a vak semmibe zuhan, leépülése után nincs folytatás
         ha mégis van, veszedelmes kalandja után az elme oly emlékképekkel tér magához, amelyek sokféleképp interpretálhatók. Kézenfekvő, hogy ilyenkor ami kivált a "kezeügyében" van, az a vallásszédelgések mitologizmás hordaléka: elszállás, fellebegés, szállongás, megvilágosodás, megváltódás. Az el-kirepülő "lélek" mintegy visszatekint alant maradó hús-lakására, a szarxra, amely évtizedeken át hüvelye, hordozója és lakása volt
           a földi lét "alagútjából" kifele haladó "lélek" alighogy megpillantja, belefürdik a Mennyég különleges, kiváltságos fényáradásába - abba az emberszemmel nem látható lesugárzásba, amit a 13. században Robert Grossetestepüspök (1168-1253) jeles filozófus és fényrajongásos látáskutató "angyalfénynek" nevezett. (Még annyi ideje volt, hogy szarvat akasszon a pápával, de nyolcvanötödik életévében, amikor abbit ad plures, a jobblétre-szenderülést választotta s így hát ő sem járt szavahihető híradással)
           Valójában marad az, ami teljességgel megismerhetetlen: a vissza-nem-térők tapasztalata, mikor is a megtapasztaló leépül, a szinapszisok elektromos kisülése nem következik be, az afferens-efferens rendszerek nem innerválnak (a szplanchnikus szervek ősidegrendszerei dögölnek el legutoljára) és az elroncsolódó elmében a reflexintegrál jelzőberendezése leáll
         a tanatológia végigkövetheti az élőszövet "szineváltozását" tetemmé, az egyes szervek működéstani leállásának sorrendjét - a lény összeomlását a halálban. Ám a dolgok természeténél fogva a haláltudomány, mint olyan, lehatárolt, majhogynem kiépíthetetlen. Annak, aki álmában végleg "elalszik", a halál azzal a kedves meglepetéssel szolgál, hogy elvetette élete gondját s ő többé sehol. Aki tán faggatná, hogy a halál torkán lekortyanni vajon milyen volt - nincs olyan: eszünkbe se jut.
          Marad az előérzet, amelynek alapigazsága verhetetlen


          az, hogy a halál: mindig új.

Határ Győző

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.