Amióta szerkesztek a teraszon, túl sok ember halt meg. Valahogy ez az érzés fogott el. Bohár András például. Egy emberséges kritikus, aki művészként a fax-papírt rángatta („Tele van a faxod Bohár!” – hangzott valaha az egyik Magyar Műhely alapítóatya mennydörögve), meg ha jó kedve volt énekelt, méghozzá Európa Kiadót. Aztán Mátis Lívia, a kiadóm vezetője is elment. Nemrég Lázár Ervin, kicsit korábban Határ Győző, meg Faludy Gyurka bácsi. Őket én ismertem, szerettem, beszélgettem velük, ücsörögtem párszor a társaságukban, hol mikrofonnal a kezemben, hol csak úgy és beszélgettünk. Sütő Andrást, Bratka Lászlót, Bella Istvánt csak olvasva ismertem. Vagy ismerem? Fura ügy ez a halál, mert olyan egyszerűen vagy épp ellenkezőleg, de meg lehet halni, kimúlni, megdögleni, és a többiek ettől függetlenül maradnak egy darabig. És valamit csak csinálnak addig is, amíg vannak. Tőlünk függetlenül.

          Én ma a rám kiszabott időből fél órát arra fordítottam, hogy elvittem a könyvelőhöz néhány tavalyi számlát, kérdeztem tőle, van-e sejtelme, mennyit kell még becsengetnem az adóhivatalnak. Nem volt fogalma róla. Még nem kapta meg a csomagot, így nem tudta, mit lehet levonni. Ezek – így mondta – ezek mindig megváltoztatnak valamit. Addig meg nem mond hülyeséget.

          Hazafelé jövet láttam három munkásembert, álltak egy gödörkezdemény fölött, s összehajoltak. Beszélgettek. Mondjuk sör nem volt a kezükben. De csak a hideg miatt, vagy pedig elmúltak azok az idők, amikor munkaidőben sörözni lehet?

          Jártam bankban is, unatkozó, elkávézgató rém-nők, nadrágkosztüm, szőkített vagy vörösre festett haj, műkörmök, sőt szőrtelenített kezek, tetovált szemöldökök. Még szerencse, hogy szépségápolásként nekem férfiként elegendő két-háromnaponta borotválkozni, hetente hajat mosni. Egy éve az IC-n elbeszélgettem egy testépítő típusú fiúval, aki óránként szendvicset evett (inkább betömte a képébe), na ő az egész testét szőrtelenítette, és erről ott a vonaton is beszélt, egy csomó ember előtt. Nem is tudom, mi szégyellni való lenne ezen, mégis olyan jól szórakoztam rajta, kicsit féltem, mi lesz, ha rájön, hogy ő a majom a ketrecben. Hasonló szinten egy frissen szájtetovált fagyalaltos lánnyal beszélgettem, fájdalmasan hegesedett a száján a tetoválása, de szívesen mesélt róla, megtudtam, hogy eztán nem használ kontúrceruzát. Én sem! És nem is tetováltattam. Egyiptomban a férfiak is festették magukat, igaz, ennek pár ezer éve már.

          Még tavaly vezettem egy beszélgetést Szvetelszky Zsuzsával, azóta „meg vagyok nyugodva”, hogy a természetemből adódó kíváncsiság és a megtudott hírek viszonylagos közreadása egészséges, sőt helyes dolog a beszélgetés, avagy a pletykálkodás, amelyre fél életművem épül, társadalomműködtető erővel bír.

          A bankból bérletet mentem vásárolni, óriási jelentőségű esemény az örökléttel szemközt. Elborzasztó méretű sor állt, mint NDK-ban répáért. Máskor nem lett volna erre időm, hát beálltam (in die Reihe stehen – ha jól emlékszem). Előttem egy fiatal pár, előbb összefonódva, majd amikor a hosszúra nyúlt csók sokadszorra elcsattant, megláttam, hogy egy világszép királykisasszonyka nyalakodik előttem. A fiújáról lehetett csak az életkorára következtetni, úgy tizenhat, maximum tizenhét körül mozoghatott. Élvezte a hatalmát, úgy villogtatta a szemét, mint egy túlérett kasszírnő valami Baudelaire versben, csak ott a végén meg kellett volna fojtani, de a valóságban is megérdemelné! Elkezdett csücsöríteni a fiújára és legnagyobb elképedésemre azt gagyogta neki a maga lehengerlő, édes, démonikus módján, hogy adj pénzt! Hát ez meg már Szép Ernő! Na én azt hiszem, egy ilyenért kitekertem volna a drága Tóth Manci nyakát. Igaz, Tóth Manci ilyet nem mond! A fiúcska a hátizsákjában kotorászott, majd egy meglehetősen vaskos bukszából pénzt vett elő. Elbukott. De nem sajnáltam annyira. Mindennek ára van, ahogy édesanyám mondaná. Mindennek ára van?

Némi bevásárlás után benéztem egy könyvesboltba, megnéztem érkezett-e januári Könyvjelző, s némi megelégedéssel töltött el, hogy igen, ráadásul szépen tördelve belekerült egy részlet az Elveszettből, de a talmi hiúságom helyre tette az, hogy a tartalomjegyzékben Bognárnak írták a Baloghot. Mármint a családi nevem. Ha jól emlékszem egy fordító a Bognár Róbert, nem pedig az Elveszett regény írója. Nem is először történt már ilyen, hogy összekevernek minket. Mint két tojás, úgy hasonlít a nevünk! A másik az, hogy Robertnek írom a nevem 16 éves korom óta (még a literán is elrontották, a regényrészletemnél), ebből is adódik gond. Mert Balogh Róbert akad bőven, jazz zenész, szóvivő, fényképész, lakatos… Vagy kellett nekem a Schvab evangiliom regénycímet kitalálni! Hány, de hányféleképp írták le. Aztán egy újságoshoz is benéztem, és megérkezett az Irodalmi Jelen januári száma, készült bele egy nagyinterjú velem. A portré kép elég tré mód sikerült nyomtatásban, nem ismertem ezt a nyomdatechnikát, már késő, sokkal világosabb képet kellett volna küldenem és fekete-fehérben. De miért kapja a fizetését a tördelő? Ez sem fontos, legalább nem ismernek fel sehol. Rettenetesen nézek ki benne, sebaj, ha meg kell ijeszteni valakit, csak előveszem a lapot!

          A buszmegállóban ácsorogva feltűnt a Hold. Gyönyörű, óriási szem a házfalak fölött. Amíg nem jön a busz, azzal szórakozom, hogy a holdbéli rajzolatokból a nyúlra, majd a női arcra fókuszáltam. Azt már csak otthon vettem észre, hogy Kukorelly laudációját vagy inkább kritikáját is közölte az IJ. Dicsér és bírál, de nem mindent értettem meg első hallásra belőle a könyvbemutatón, bár most nem sok kedvet érzek ahhoz, hogy a regényemről bármit is elolvassak. Majd ha összegyűlt néhány.

          Naplóírás közben érkezett egy levél, az egyetemi lap – Forma – irodalmi mellékletéből egy tehetséges fiú arra kért, gyorsan olvassam el egy szövegét. És még írjak is róla. Reagáltam, mert a szöveg jó. Bár pénteken úgyis találkozunk. Na mindegy, valamikor megírom a magamét? Kell az valakinek?