Mintha angyalok hordoznának
2008. július 20. - Becsey Zsuzsa
A Rózsaszín nyúl. Hogy most akkor így mi lesz vele. Ki fogja őt tenyerébe venni, kényeztetni. Mint én annak idején a magocskákat. És ugye azok is hogy elvesztek. Hogyan fog most akkor napvilágot látni. Aztán úgy van mégis mindig, hogy bízom. Minden összeszedett bátorsággal azon, hogy sikerülni fog. Hogy meg fogja találni nyulacska is a maga foltját. Hiszen a sors kiderült, éppenséggel nagyonis kiderült, hogy tenyerén hordoz. És igen, a magocskák, szép idők. Mintha álom. De ki ez az óriás, ki lesz ez az óriás? Aki engem a tenyerén.
- 2008. július 20.
Búcsúzóul.
Ígértem ezt az esetet. Különös dolgok rejtélye, váratlan csodák egyike esik meg velem. Hírt kapok a munkanélküli irodáról, pontosabban egy ímélt, hogy mégis van hely a kiadványszerkesztő tanfolyamon. Ez nagy újság, fülig ér a szám, hiszen akkor azt jelenti, folytatódik a munkanélküli támogatásom, nem kerülök augusztus végétől utcára. Pontosabban nem lógok a levegőbe, mert utcára azért mégsem. (Különben is szeretek lógni a levegőbe, de azért talpon.) Nos mindezzel, s ha valóban igaz, mert azért mindez is csak akkor, ha engedélyem legfelsőbb szinten is láttamoztatik. 7 hónap. Ennyi haladék. Ennyivel hosszabbodik így augusztustól munkanélküli juttatásom. Szinte varázslat. Mintha megéreztem volna. Mióta új ügyintéző kezébe kerültem, két hónapja, pontosabban egy helyes, kedvesarcú, boldog lány, szinte napsugárba borul arcom, amikor meg kell jelennem. Üde, tevékeny, nyitott, segítőkész, és ami a legfontosabb, tisztaarcú. Egyszerűen elhiszem, bízom szavában. Mert előzőnek hiába írtam mindenféle kérvényt, ügyem nemhogy előre, hátrafele ingott. Mit ingott, egyenesen tartott, végül lecövekelve. Ez egy magába forduló, szépítve is, mogorva nő volt, kérdéseimre kelletlenül, vagy egyenesen elutasítón válaszolt. Ami mind nem lett volna baj, ha ügyem előre is mozdul. Nos 9 hónapja, éppen gyermekkihordásnyi idő, mióta számkivetett munkanélküli lettem, hogy a sors, még épp időben, itt is, tenyerére vett. Így aug. 26-tól márciusig intenzív kiadványszerkesztői tanfolyamon leszek újra tanuló. Napi 6 óra. Micsoda tudatosság a sors részéről. Nem mintha grafikusként, filmesként, vizuális kommunikációs tervezőként, miegymás satöbbi, nem lenne képem erről, dehát a szakma, ahogyan Csordás Gábor is mondotta az Íróakadémián a szerkesztő kurzuson, egyenesen szükségeltetik. Például a könyvtervezés, kivitelezéshez. Hát akkor most legyen ez is. Csak aztán írni. Írni, írni. Mert alapjában ez a legfontosabb. Az idő semmivel nem pótolható. Mit nekem 39 év, 50 évesen is látom már, ott ülök valamelyik tanulópadban, sutyiban. És mosolygom.
Alig akad év életemben, amikor nem vagyok diák. Hivatalosan, többedszer, vagy mint újabban, titokban és engedéllyel. Így egyszerre, hogy még ez is színesebb legyen. Volt olyan is, hogy ajánlással. És most már az állam is úgy gondolja, jobb nekem diáknak. Dolgozhatok tehát úgy, és ezt tanulással, hogy éppen az állam az, munkanélküli irodán keresztül, aki fizet, hogy abban segítsen, amire szükségem van, alkotói munkámhoz (kiadás, könyveim tervezése, szerkesztése). És ami nem kevés, hogy amellett jól jön, szeretem is. Mintha szánt szándékkal, előre megfontoltan szemelte volna ki a sors ezt az utat számomra. Hogy sose nyugodhassak. Hogy mindig valami más, új, és mindig amikor éppen szükség. Pontosan irányít, hogy mikor mit. Az angolnak is örültem volna, dehát oka kell legyen, hogy mégis ezt szánta.
Nos tehát, boldogan haladok az Andrássy úton a Bajcsi felé a munkanélküli irodába, éppen az Oktogonnál, szórom mosolyom az ég és az emberek közé valahol a magasba, messze, amikor megszólít egy hajléktalan újságos, olyan egészen vörös, szőke szemmel. Nyújtja felém, de választ sem várva, különben is kissé lassú felfogásban én ilyenkor, s még nem egészen lent, ebből a magaslatból, máris teljes hangerőből zúdítja rám a vádat, hogy merek én az arcába mosolyogni, s hogy bármikor lehetek én is hajléktalan. Nem? Ismétli feltűnően többször egymás után, egészen zavarbaejtőn. Mintha érezte volna, maga is érzékeny, nem figyelek eléggé. Hát valóban sikerült kizökkentenie az álomból. Hogy csupán kisvártatva szólok, s még szabadkoznék, idő se magyarázathoz, átkoz, kegyetlenül. Valami elsuhant, mintha előbbi áldozatával is ezt tette volna. Mindegy, ha egyszer ez segít, neki. Csak ez, mert más nemigen hiszem, ezzel a hozzáállással. Sőt, teszem hozzá gondolatban, ennek az embernek kifejezetten örömet okoz, hogy ártatlan embereket váratlan hoz zavarba. Még benne vagyok félig előző állapotomban, s gyorsan, hogy átok alá idő se jusson kerülni, kérem szinte imádkozva a fennvalót, segítse meg ezt az embert, hogy mosolyoghasson. Hogy ugyanolyan önfeledten mosolyoghasson, mint most én. A munkanélküli osztály felé.
Egyszer akadt egy egészen vicces esetem is, ugyanitt, ezen a munkanélküli irodán, akkor az előző ügyintézőmet helyettesítette egy másik, ez is hölgy, ez viszont nemhogy rajtam segítsen, annál inkább úgy tűnt, saját életén kelt volna el a segítség. Panaszolta, hogy neki is milyen rossz, s hogy ne írjak semmit, kért, mert ő úgyis el fog innen menni, és más kézbe kerülök. Fölösleges hát kérvényeket írnom, még neki se adnak lehetőséget angol tanfolyamra, pedig ő igazán itt dolgozó. Olyan volt kicsit szinte, mintha én kereshettem volna számára a boldogulást. Mit mondjak, elég kilátástalannak tűnt helyzetem.
Nos, kicsit olyan mostanában, mintha angyalok hordoznának...talán a mosolyom.
Jaj úgy félek, hogy most engem hogy fognak szeretni. Hogy ilyet leírok.
Szóval azt mondják rólam, itt mindenki különcnek tart, hogy sose megyek, ha a rokonság hív, ebédre, beszélgetésre, miegymásra. De én nem szeretek rokonhoz menni. Én csak a szüleim és testvérem családjával szeretek, akik közel. Akikkel nem kell udvariasan sem. A rokonság távoli, és különben is egyik szeme Pestre kacsintgat. Én meg nem szeretek visszakacsintgatni. Sosem értettem a kacsintáshoz.
Még egy, ez múltkoriból kimaradt, csakhogy így búcsúzóul semmi se ragadjon benn. Úgyis fog, előbb vagy utóbb, éjszaka, hajnalra majd szépen hibákra, kimaradt dolgokra ébredek. Azt hiszem, csak egyetlen egyszer aludtam vissza úgy, hogy félálomból nem egészen érve földre. Nagyon rossz érzés volt, mintha bűnt követtem volna el. Tetszik vagy nem, olyan ütés ez a szavak, mondatokra ébresztő, hogy ha akarnék sem állhatnék ellent. Kényszerít, hogy leírjam, különben egész nap évődnék, mi több, csak forgolódnék, vissza se tudnék aludni. Tehát megszoktam, ha jót akarok magamnak, muszáj leírni.
Nos, a kimaradt, éjszakából figyelmeztető mondat, mert aztán végül épp a lényeg marad le, nem szükséges Bunuel, teljességgel megfelel Szőke András Ferenczi Gáborral, Pálos Gyuri, vagy éppenséggel Pálffi György (igen, határozottan őt látom) ahhoz a kis tréfához a Netnapló4-ből.
Na és ami innen kimaradt, az most már kint is lesz maradva.
Búcsúzóul:
Idill mai délutánról.
Még süt a nap, késő délután van,
csupa rózsaszín.
A tévé, Dorka ruhája,
hajpánt s a kendő.
Bugyija, fülbevalója,
táska s a szandál –
Rózsaszínben forgó kacsatál. (királylány)
Azt hittem, de nem. Nem tudok pontot tenni. Pedig milyen büszke is magamra, 5000 karakteren belül, 4600. Éppen itt akár vége is lehetne a naplónak. A 7 nap. És mégsem. Erre itt ma reggel, s ha nem írom le, egész nap rosszkedvvel.
Nos, nemrég esett meg, hogy eljutottam egy nap, a könyvhétre. Ez sem igazán magamtól, történt hogy egy felolvasóesten, amúgy ez is jel, megismerkedtem Temesi Ferenccel, azóta figyeli mit csinálok, s viszont jelez, ha nála történik valami. Innen tudtam a dedikálásról is, s kaptam is tőle ajándékba az új Amsterdamos könyvből. Közben úgy alakult, hogy Spiró Györgyöt is kiszúrtam, éppen ezen nap dedikált ő is, s hát kis ravaszság, nem lennék magam, ha nem így, hozzá is odaültem, megismer-e. (nyúlfarknyi ELTÉ-s emlékek.) Persze hogy megismert, mondta, legalább most tudja a nevem. Közben hozzánk szegődött Závada Pál is, mosolygott azon a nyelven, ahogy én szoktam. Előkerült Kőrössi P. József is, kissé bátortalan, de megpuszilt, azonban megmaradt bennem, hogy olyan kedvetlen, bizonytalan volt. Mintha zavarban. Nem olyan, mint amikor máskor üdvözöl. Csak annyit mondott, hogy majd beszélünk. Ennek már több hónapja, fél éven is túl, aztán csak nem beszélünk, kicsit aggódom. Érte is, persze, de azért mégiscsak a Nyulacskamesekönyvem. A Rózsaszín nyúl. Hogy most akkor így mi lesz vele. Ki fogja őt tenyerébe venni, kényeztetni. Mint én annak idején a magocskákat. És ugye azok is hogy elvesztek. Hogyan fog most akkor napvilágot látni. Aztán úgy van mégis mindig, hogy bízom. Minden összeszedett bátorsággal azon, hogy sikerülni fog. Hogy meg fogja találni nyulacska is a maga foltját. Hiszen a sors kiderült, éppenséggel nagyonis kiderült, hogy tenyerén hordoz. És igen, a magocskák, szép idők. Mintha álom. De ki ez az óriás, ki lesz ez az óriás? Aki engem a tenyerén.
Jaj, és vajon megírtam Kőrössi Józsefnek, hogy olvasson a literán? Utána fogok nézni, megtörtént-e.
Na és megismert egy régi felolvasó estről Turczi István is. Mosolygott, köszönt. Ilyenkor feltöltődhetek egész napra boldogsággal. Amikor valaki rámmosolyog.
Aztán pedig várom a közös könyvünket, Láncszemeset is, fotók-versekkel, s mást is. Írás szempontjából ez a 2008, 2009 különös jelentőséggel bír. Eldől, tud-e nyulacska, víz felszínén is, lebegni. Akarom mondani járni. Mert ez a lényeg, lebegni, akár járni. Könnyedén, mintha csak a kinyúló kezet követné.
Aztán persze sokmindenkivel dedikáltattam volna, Kántor Péter (akivel időnként szintén levelezésben, küldünk egymásnak rajzot, volt hogy verset is), Márton László, Karafiáth Orsi, Bárdos Lászlót sem kíméltem volna, szintén ELTÉs emlék... na persze Szilágyi Ákos, jaj olyan kíváncsi lettem volna mit ír be, és miért is ne, éppenséggel Jónás Tamás, őt is éppencsak hogy mit ír be. Az ő élete amúgyis nyitott könyv, nincs vonása, gondolata ami ne lenne ismerős. Aztán persze Németh Gábor, régen, milyen régen is, még a villamosról arca. A tekintet. De őt nem szabad, hogy is nézne ki, hogy éppen őt. Hogy mit ír be... és Várady Szabolcs. Bár tőle mostanában kicsit félek, azóta a szép, kicsit tréfás régi levél óta, amit őrizgetek, nem válaszol. Na és mások, mindenki, sokmindenki.
8000. (?). „keresi, de sose találja meg önmagát”
Hozzászólás