A szüleim minden egyes szenteste, a fa díszítése közben vesztek össze. Mire arra került a sor, hogy kibontsuk az ajándékokat, már mindenkinek elment a kedve az egésztől. Decemberben az első izzófüzér apám káromkodását idézi, ahogy próbálja kibogozni a vezetéket. A karácsonyfa addig maradt, amíg a melegben teljesen lekopaszodott. A díszeket minden ceremónia nélkül dobáltuk be egy dobozba. A csiptetős madárfészekben meghatározhatatlan fajú kismadarak tátogtak.

 

Az egyik barátom nemrég azt mondta, hogy szinte teljesen hiányzik belőlem a szakralitás, a metafizika, meg a vallás iránti érzék. Ha az evangéliumokról kellene beszélnem, jobban érdekelnének az apostolok, mint Jézus. Nem gondoltam, hogy ennyire nyomot hagytak rajtam ezek a régi történetek. De így van: szerintem érdekesebb, hogy miért hagyja maga mögött tizenkét felnőtt férfi a családját, a szeretteit, az életét, hogy kövessen egy habókost és asszisztáljon neki minden mániás depressziós állapotához. Valami nincs rendben ebben a történetben. Mondom, szerintem.

 

Persze ennek már nem sok köze van ahhoz, ami ma a karácsony, de lehet, hogy mégis. Néhány éve, az egyik utolsó szüleimnél töltött szenteste elkísértem a nagymamámat az éjféli misére. A templomban akusztikus gitáron kísérték a betlehemeseket, a padokat villanypárnák fűtötték. Nagymamám, akit nagyon szeretek, egész úton hazafelé arról beszélt, kinek nem tud megbocsátani a rokonságból, akármilyen szép dolog is lenne az. Jól esett a kinti csípős hideg, meg ahogy belémkarolt és szorított, hogy el ne csússzon.

 

A szüleimtől már meg sem kérdezem, mit szeretnének karácsonyra. Utálom a csapdákat. Egy kis szeretetet, fiam. Békességet. Semmit. Boldog karácsonyt. Vagy: mindenünk megvan. Mivel tizennégy voltam, mikor abbahagytam az ordítozást velük, általában megkapják azt, amit soha nem vennének meg maguknak. Amiről nem is tudják, hogy tényleg szükségük lehet rá. Az utóbbi időben az öregség apró kellékeit, az életet egyszerűsítő apró kis holmikat. Telefonon beszélünk, nagyokat hallgatva a vacsora és az időjárás részletei között. Nem kellett volna, minek költöttetek annyit. Aztán lerakom, mielőtt még elmondhatnák, mit is szerettek volna igazán. Ahhoz semmi közük. Az a mi dolgunk.

 

A mai napig nem tudom, hogy kell karácsonyt játszani. Mert hogy a karácsonyt játszani kell, abban biztos vagyok. Nem könnyű velem, de igyekszem. Csak remélem, hogy egyszer a játék komolyra fordul. Mutogatunk, kérdezgetjük egymást előtte, járjuk a várost. Én általában azért, hogy kihúzzam a listából a már látott tételeket. Hogy ha majd egyedül kószálok, valami olyat találjak, amire nem számít, aki kapja. Legalább meglepetés legyen. Hogy emlékezzek az elkerekedő szemekre. „Ezt meg honnan jutott eszedbe?” Hogy valami kiderüljön róla, aki kapja. „Tetszik?”

 

És hogy én mit szeretnék karácsonyra? Csupa lehetetlen dolgot. Vagy semmit. Kis házat terasszal, füves udvart, kőkertet. Diófát. Rönkasztalt. Hogy ne legyen tévénk. Helyet az ebédlőasztalnak. Konyhai pultot. Kis sufnit hátul, hobbi asztalosműhellyel. Hogy a fa maradjon a kertben vagy az erdőben. Egy kis szobát, ami, ahogy a szüleim mondták a sok felhalmozott ócskaságról, a három pótkocsis teherautóra elég kacatról: „majd jó lesz egyszer valamire”. Hogy szabaduljunk attól, amit mi is felhalmoztunk a tizennégy év alatt.

 

Csupa megfogható, de nehezen elérhető dolgot akarok. Anyagias vagyok, persze. De nem ez a baj, hanem hogy a karácsony nem eléggé az. Szeretet, megbocsátás, a megváltás ígérete: csupa nagyképernyős hívságok. Nekem elég lenne a ház, a szoba, a terasz, az asztal, a kert, a fa, a műhely. Meghagyom másnak a zsoltárt, és szűkölködöm tovább.