hirdetés

Mókuskerék

2008. október 16. - Illés Emese

A cinizmusom. Eddig ő is szórakoztató volt, most már inkább banális. Az iroda csendes pillanataiban nincs más, mint mogorvaság és cinizmus, ha éppen nem kell seggeket nyalni. A két véglet tökéletesen kiegészíti egymást, és talán éppen ez az, amiért zsigerileg nem érzem feszítő kényszerét az alkotásnak.
hirdetés

Ma mindent és mindenkit gyűlölök. Ettől a nyamvadt billentyűzettől meg egyenesen kiráz a hideg. Még ha csak annyi lenne, hogy őt gyűlölöm a legjobban, de egyszerűen félek tőle és hánynom kell, ha ránézek. Nevetséges arccal püfölöm most is. Mi a francnak írok én egyáltalán? Minek ülök a gép előtt és egyébként is: miért nem húzom le magam a vécén? Talán egy-két, amúgy lelkes blogolvasó most széles mosollyal bólogat. Az ő kedvükért gépelek tovább; szívesen bosszantok rosszindulatú embereket.
 
A sérelmem, ami előhozta a „szarok mindenkire” című hangulatot, rémesen egyszerű: mókuskerék. Ezt nem is érdemes boncolgatni, mindenki tudja, mindenki átéli (azt most duplán gyűlölöm, aki nem), és mindenki szidja, ahol éri. A legjobban csak az bosszant, hogy a mókuskerék azt veszi el tőlem, ami a legfontosabb: a gondolataimat és az alkotás képességét.
A boldog szabadúszás és az élménybeszerző időszak után olyan munkahelyet kerestem, ahonnan nem kell semmit hazavinni - értem ez alatt a szellemi hulladékot is - , marad időm a dalszövegírásra, a zeneszerzésre és talán még a készülő kisregényt is be tudom fejezni, ami megszabadít majd a perverz mumusaimtól egyszer és mindenkorra. Szóval beszálltam a mókuskerékbe. Társadalmunk tevékeny és hasznos tagja lettem, kenyérkereső ember, hétköznapi pénzbeosztási gondokkal. Amúgy egyszerű irodai papírtologatásról van szó. Az unalom, a pörgés, a mindent betöltő világbéke és az ügyvéd nevű állatfaj megsemmisítő kirekesztése váltakozik követhetetlen iramban.
 
Kolléganőm elbúcsúzik, magamra hagy engem a jogi szakkifejezésektől bűzlő tárgyalókkal. A lépcsőfordulóból annyit mond: „Megyek és fejbe lövöm magam. Szeretlek. Jó fej vagyok?” Jó fej. Tekintetem a könyvtárunkra téved: a végtelen sok jogi könyvre, magyar, angol, francia és ki tudja még milyen nyelven. Hányszor eszembe jutott már, hogy az üres órákban egyet-egyet leemelve a polcról a jog szakértőjévé képezhetném magam. De leginkább arra gondolok, hogy ha mondjuk zombiinvázió törne ki az utcákon és itt ragadnánk, bőven el lennénk látva tüzelőanyaggal. Szemrebbenés nélkül elégetném az összeset, írott szó ide vagy oda, mert bizony akkor sem olvasnék száraz jogi könyvet, ha pisztolyt nyomnának a tarkómhoz. Ügyvédnek születni kell, kell hozzá perverzió bőven.
 
Az itt eltöltött majdnem fél évem alatt egy sort sem írtam a kisregényemhez. A dalszövegek még csak-csak mennek, de hát az idegen nyelven is gyorsabban megvan, mint egy novella vagy egy regény. Egyszerűen leszívnak engem agyilag! Hazamegyek, hogy nyugtom legyen tőlük, erre az éjjeli forgolódás közben - mert alvásnak nem nevezném az ilyet - velük álmodom! Az első hetekben azt gondoltam, hogy ha rááll a szervezetem, és megbarátkoztam a munkaidővel, akkor menni fog az alkotás, dőlni fognak belőlem a sorok. Még két hónap után sem aggódtam, mert akkor egyszerre hirtelen túl sok mindennel kezdtem foglalkozni a munkán kívül is, meg hát koordinálatlanul szerelmes voltam, és az bizony megzavar a koncentrációban. Igen, a nagy igazságom az, hogy a szerelem  - ha alkotásról van szó - inkább büntetés, egy kolonc a nyakamon. Hacsak nem a szeretett személyről kell írnom, mert akkor kimeríthetetlen kútnak tűnik, és olyankor minden szavammal mások agyára megyek. Néha azért felszáll a lila köd és megint tisztán látok, eszembe jutnak más dolgok is Rajta kívül, nekiállhatok a műnek. Így egy év elteltével - mióta együtt vagyok Vele - ezt is megtanultam irányítani. Próbálom nyugalmi szinten tartani az érzéseimet, nehogy megint kiakadjon a műszer. Vicces, hogy előtte azért nyavalyogtam, mert nem volt senkim, most meg az a baj, hogy olyan rohadt szerelmes vagyok. Az igazság az, hogy nincs okom panaszkodni, pedig azt nagyon szeretek! Bárhogyan is, örülök, hogy Ő van nekem, mert már kezdek rájönni, hogy kell Őt beosztani idebenn, és közben sokat tanulok magamról.
 
Visszatérve a haragomra: a nyár elmúltával rá kellett jönnöm, hogy a mókuskerék miatt nem haladok egyről a kettőre. Semmit sem aznap, kizárólag majd másnap, vagy azután. Közben rendíthetetlenül hiszem, hogy még mindig jó vagyok, még mindig képes vagyok bármire, csak egy lehetőségre várok. A lelkesedésem leamortizálódott, a beszédtémáim elbutultak és úgy általában véve kezdek összemosódni a szürke hétköznapokkal. Este már csak a cipőt lerúgni van erőm. Benyomom a tévét (én!!!), bután bámulom egy ideig, jobb esetben berakok egy zombihorrort, azon mosolygok egy jót, és utána eldőlök, mint az ólajtó. Ez aztán a kemény alkotói munka! Az irodában az írott szó egyetlen képviselője a jogi könyv és a bulvársajtó. Lemondó sóhajjal szoktam az utóbbihoz nyúlni, ha már az internet dúskeblű világát is megvonták tőlünk. Nem mondom, a napi szánalomadagot mindig elegendő mértékben szolgáltatja, jóllakatja a rutinos cinizmusomat. A cinizmusom. Eddig ő is szórakoztató volt, most már inkább banális. Az iroda csendes pillanataiban nincs más, mint mogorvaság és cinizmus, ha éppen nem kell seggeket nyalni. A két véglet tökéletesen kiegészíti egymást, és talán éppen ez az, amiért zsigerileg nem érzem feszítő kényszerét az alkotásnak.
 
Irigylem azt, akinek a hobbija megegyezik a munkájával. Bár az is eszembe jut, hogy ha ezzel kel, ezzel fekszik, és ezzel keresi a napi betevőt, akkor nem telítődik egy idő után a szervezete? Úgy értem, van-e vége az alkotóképességnek? Baromság, persze, hogy nincs. Őszintén bevallhatom, hogy az én nagy szerelmem a dalszövegírás, a dallamszerzés és az ének, meg úgy összességében a zene (jópofa, hogy pont egy irodalmi portálon teszek ilyen vallomást, bár némileg azért van kompetencia), és ha magamba nézek, egy hosszú folyosót látok végtelen sok ajtóval. Egy újabb kimeríthetetlen kút. Nem érzem, hogy valaha tudnám nem szeretni, nem csinálni, sőt, unni! Pihenni fogok, ha épp szünetre van szükségem, hogy ne gyűlöljem meg. Megtanulnám ezt is beosztani. Addig is hálás lehetek ennek a blognak, hogy éppen most jött, és felrázott. Rákényszerít arra, hogy minden napommal számot vessek. Egy darabot már vissza is kaptam magamból: jó érzés újra egészségesen cinikusnak lenni.

Illés Emese

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.