Meghalt Sütő András. Amit sosem gondoltam volna, én írok róla nekrológot. Felemás állapot, hiszen egyik nagy rajongója voltam Láng Zsolt hírhedt szövegének, A Sütőnek, mely az Éneklő borz egyik szeánszán hangzott el, majd jelent meg a Nappali házban. Az ideológia alatt szült mondatokról, az ideológiával való összefekvésről volt szó benne, és arról, hogy a mondatoknak előbb vagy utóbb saját maguknak kell boldogulniuk. Mámoros, csípős szöveg volt. A legenda szerint, a szöveg elhangzása után pusztították el a vásárhelyi állatkertben a borzpopulációt. Aztán hányszor olvastam el némi kárörvendő kéjjel Székely János Sütőhöz írt versét, amelyben lerántja a leplet a hatalom ellenében, de még idejében a hatalomhoz dörgölődzött emberről. Hányszor írtam le én magam is: az összekacsintás éveit is meg kellene írni, nem csupán a heroikus esztendőket, mert így lenne teljes a kép. Néhány emlékirat, nyilvánosságra került dokumentum már beszélt erről (legutóbb a vásárhelyi A Hétben zajlott nagy vita Stefano Bottoni kutatásai nyomán): igazából akkor sem derült ki semmi, csak a gyanú lengett el a nagy nevek, szent tehenek előtt. Most mégis fejet hajtok, s nincs ebben különösebb ellentmondás. Az írónak halála pillantában kijár a tisztelet, pontosabban: a szavaknak jár ki a tisztelet. Aki valaha képes volt magához édesgetnie őket, és Sütőnek voltak ilyen pillanatai, nem is egy, azért kijár a most semmit sem bolygató csönd. A teljesítményt soha semmi sem árnyékolja be, ahogy nem lesz más a Szilágyi-életmű (legfennebb a lehetséges olvasatok száma nőtt meg, ahogy ezt nagyon okosan megjegyzi Balázs Imre), úgy a Sütő-mondatok sem torzulnak már tovább. Bár a két életmű között azért sok különbség akad: Sütőé – főként a drámák – mindig kikacsintottak valahová, és kérdés, mi lesz velük a kacsingatás lehetősége nélkül; Szilágyinak erre nem volt szüksége, vagy ha igen, jóval finomabban, áttételesebben. Nem tudom, ehhez újra kellene olvasni őt, minél sürgősebben. Sajnálom tehát az Anyám könnyű álmot ígér íróját, de nem tudok mit kezdeni a Balkáni gerle szerzőjével, mint ahogy a traktorista lányokról szóló, burkoltan a kollektivizmust éltető novellájával (ez még 90-ben is helyet kapott a Szép magyar novella című gyűjteményben). Sajnálom a fél szemét is feláldozó bátorságot, de nem tudok mit kezdeni a rendszerváltás után is a korábbi szerepeire támaszkodó, érinthetetlen „írófejedelemséggel”. De annál rosszabb már nem történhet, mint hogy szépen lassan helyükre kerülnek a mondatok, felszabadulnak az eddig tisztességből elfojtott emlékek. És lesz életmű, és lesz írósors. Szobrokat meg állítsanak azok, akiknek kedvük van hozzá.

          Sorsok lehetnek példaértékűek, mondatok soha. Kár, hogy ezt nem tudják a sorsok előtt hajbókoló nagy-nagy szoboravatók. Aki olvas, az utóbbiba szerelmes, aki csak bámészkodni jött, az előbbibe. Aki csak a szobrot látja, már lemondott az olvasásról. Arról, hogy a szöveg még elbizonytalaníthatja. Lemondott a saját izgalmáról. Nincs unalmasabb a hosszan tartó tiszteletnél.

          Délután már minden a választásokról szól. Egy kicsit a kívülállók lelkesedésével szemlélem az egészet, hiszen még nem szavazhatok, bár a voksolás következményeit már viselem. Lassan elmúlik ez a köztes állapot, addig viszont kissé kárörvendve hallgatom a maguk igazságába belemelegedő, abban elvesző szónokokat, ahogy – értő filológusok módjára – értelmezik különféleképpen ugyanazokat a számokat. Emitt történelmi választás, amott betervezett népszerűségcsökkenés. Elgondolom, hogy a politikus mindig egy új nyelvet tanul: ugyanabból a nyersanyagból főz, de valahogy egészen más szabályokkal, itt nem baj, ha ecet kerül a az almás pitébe és torma a töltött káposztába, a mondatok tűrőképessége is nagyobb. Én, ha leírok egy mondatot, akkor a tartása érdekel, az igazsága, hogy helye van-e a szövegben, vagy látni valóan kitúrja magát. Meg tud-e kapaszkodni, vagy lassan felfalja-e önmagát. Nem érdekel az olvasó. Az írás önmagában még nem vonzza magához, mint fény a lepkét. A politikus mondata viszont potenciális szavazó nélkül maga a semmi. Üres mutatvány, béna trükk. Mintha levennénk a hangot a tévékészülékben. Csak az ideges rángások, a kimásolt szenvedély látszik. Mondata viszonyokból és puszta kölcsönhatásokból táplálkozik. Születése kettős szülés: a választó is ott mocorog mellette, és együtt sírnak fel, együtt nézik a föléjük hajoló orvost. Az íróé csendben forrhat a lezárt, elrejtett térben. Ami előhívja az óvja is egyben, míg a másik már születése pillanatában kiszolgáltatott.

          Azért jó érzés búcsúzni a naplóírástól. Azt hiszem, erre a műfajra fokozottan érvényes, ami az írásra általában: csak az ragadjon tollat, aki fontosnak érzi magát a világ számára. Akinek, igazi értelmiségiként, naponta születik legalább egy gondolata. Hát én még nem érzem magam elég fontosnak, és szeretném, ha a világ sem érezne még efféléket irántam. Még jó ez a jelentéktelenség. Véd, eltakar. Még van időm. Maradjunk még egy kicsit ebben a hűvös, mégis odaadó viszonyban. Még van mit szemlélnünk egymásban, némi tartózkodó gyanakvással. A csodálat majd később. Ha majd lesz gondolat. Jófajta, sűrű, hosszan rezgő. Mint a kocsonya. A többi viszont zsíros, hamar olvadó unalom.

          Ne mondják, hogy nem szóltam.