Kedves Naplóm! Szombat van. Fel kell dobjalak valami lazasággal. Egy kis hétvégi hangulattal. Arra gondoltam, elkél Beléd pár szellemes, találó mottó. Hallgatásodból arra következtetek, hogy egyetértesz. Közben meg rém szeretnék iszonyú posztmodern lenni. Arról írni, hogy milyen nyűgös és gyötrelmes erről írni. Szóval ehhez kéne az az egy-két innen-onnan összeollózott, frappáns kis elmésség, hogy nagy emberekével egy oldalra kerüljön a nevem. Meg a Tied is, nyugi.

 

 

          A jó mottó életvezetési tanácsot is ad. És, nem utolsósorban, felment ama teher alól, hogy el kelljen olvasnod a rákövetkező terjengős okfejtést. A Balatonhoz készülünk, jegyzem meg minden átmenet nélkül. Mókás, hogy utoljára a Balatonnál voltam uszodában. Ez jutott tavaly nyáron a globális felmelegedésből. Zápor, zivatar. Hol felváltva, hol egyszerre. Mára is „enyhe” lehűlést ígérnek. Az amerikai elnök már rég elment. Kinél reklamáljak?

 

 

          Ez volt a szépelgő, lélekzsongító bölcsesség, amit Ikea és Cora között kitaláltam az M7-esre térve. Míg a Lányok állatos dalokat hallgatnak, Imádott Nejem tapintatosan figyel. Martonvásár magasságában nem állja tovább, rákérdez: min gondolkodol? Szégyellem, hogy elérzékenyültem magamon, ezért némi mismásolás után egy árnyalattal gyakorlatiasabb verziót adok elő neki.

 

 

          Aha!- gondolja. De nem mondja ki. Igazság szerint neki is adósa maradtam a tegnap késődélutánjáról szóló beszámolómmal. Neked sem mondtam végig… Időm se volt, csomagolni kellett, hogy ma ne csak délben tudjunk elindulni. Így is reggelre maradt, hogy a bicikliket a tetőre kötözzem.

 

 

          És ha lejt a kocsibeálló, az fikarcnyival sem könnyíti meg a biciklik tetőre szerelését. És egyáltalán nem szándékozom elterelni a szót a tegnap késődélutánjáról! Csak… én sem értem, pontosan mi történt, hogyan történt, kivel történt.

          17:34. Elhagytam a vitorlázórepteret, most kell figyelni, hol az a földút. Vagyok én is elég földú’t. Ez jó lesz rímnek, ha eszembe jutna véletlenül mindezt versbe szedni. Főtt lúd? Az se rossz, csak nehéz kötni a témához. Hopp, itt van! Fékezek, lekanyarodom, utólag, bocsánatkérésképpen indexelek egyet, hátha jobban viseli váratlan fordulatomat a mögöttem jövő. Utat engedek a fekete metál sportkocsinak, ami a földútról kanyarodik ki. Kiszállok, nézdegélek.

           A bokrok mögül sudár nő billeg elő. Fél méter cipősarok, egy méter láb, és csak aztán a szoknya. A fölött megint sokáig csak ő. Legfelül horgolt, világoskék top. Mérete alapján nevezhetném melltartónak is, csak éppen nem nagyon tart. Se nem takar. Nagy a meleg. Kedves, szelíd arcra megfolyt smink fest titkolt bánatot. Engem keresel? – kérdezi cukros mosollyal. Olyan természetes közvetlenséggel tegez le, hogy eszembe sem jut tiltakozni. G. Z.? – kérdezem tipródva. Ő leveti mű-mosolyát, és őszintén felvidul. Meglobogtat egy rózsaszín fonott fonalat. Én meglobogtatom a kezemet, mert a mobilját a kocsiban hagytam. Visszaugrom a kocsihoz, behajolok, kikapom. Elhúz mellettünk egy teherautó, vezetőfülkéjéből hat-nyolc vidám arc lóg ki. Füttyögnek, kiabálnak. Hajrá, öreg! Add meg neki! Meg hasonlók. Hallgatok a biztatásra. Átadom a nőnek a mobilt. Mit kész cserébe, hogy ilyen aranyos vagy? – veti fel huncut csillogással a szemében. Miből lehet választani? – kontrázok, mivel újabban ez a rossz szokásom, hogy kérdésre kérdéssel felelek. Mindketten jót kacagunk, bár csak ő érti, hogy min.

          Érdeklődöm, mit csinál itt egész nap. Csak délután jöttem ki, – mondja. Értem. De hogy kerülsz ide, a puszta közepére? Az Egon hozott ki, – feleli, – az Anitával együtt. Egon nevét olyan félénk tisztelettel ejtette ki, hogy nem merek róla faggatózni. Inkább visszakanyarodom korábbi kérdésemhez, csak gondosan pontosítok. És mit csinálsz, amikor itt vagy. Hát, várok. Meg olvasok. Olvasol? – csodálkozom. Te is szoktál? – kérdezi folytatólag. Aha, megesik. Erre kinyitja apró, bodros hátizsákját, házilag papírba-nejlonba kötött könyvet húz elő. Felüti egy jókora szamárfülnél, és komolykodó, elváltozott hangon felolvas:

 

 

          Nem ismerem. De a szerzője kétségkívül kedveli a paradox megfogalmazásokat. Szerintem is! – lelkendezik. Ki írta? Tényleg érdekel? Különben nem kérdezném. Nagyot sóhajt, becsukja a könyvet szeretettel a keblére öleli, majd felém nyújtja. Neked adom. Én már háromszor kiolvastam. Vagyis másodszor meg harmadszor nem végig, mert sajnálom szegény Brunót. Én biztos őt választottam volna.

          17:52. Ül mellettem a könyv. A piros lámpánál sietve felütöm, hogy megnézzem a címét, de rám dudálnak. Indulni kell.

          11:52. Ül mellettem I. N. Előhúzza a könyvet az ülés alól. Olvasni kezdi, könnyezik, úgy nevet. Kíváncsi vagyok, ő is Brunót választja-e.