Mozart és a nyerőgépek
2006. november 2. - Tasnádi István
Sokszor nem az a fontos a színpadon, hogy a színész mit mond, hanem hogy mivel mondja, milyen szavakkal. Hogy mi a mondat lejtése, ritmusa, stílusa, hossza, hallgatása. Nézzük csak meg a Tartuffe-öt Vas István és Parti Nagy fordításában. Nem ugyanaz a darab. Talán mégis számít a nyelv.
- 2006. november 2.
Az Amadeus olvasópróbája Nyíregyházán. Én vagyok Peter Shaffer Mozart-darabjának dramaturgja. És ki volt a Don Giovanni prágai ősbemutatójának dramaturgja? Giacomo Casanova. Látjátok magatok előtt, ahogy Mozart és Casanova egy prágai sörözőben Don Juanról vitatkozik? Giccs, és mégis lehet igaz. Én maximum a nyíregyházi Meg Kayal’s kifőzdében vitatkozom a lencsefőzelék ideális hőfokáról, és ritka győzelemként könyvelem el büszkén és boldogan, ha a műanyagtányér még fél percre visszakerül a mikróba. Ebbe a kifőzdébe jár nyerőgépezni egy vak fiú, a Robi. Letérdel a gép mellé, fülét a fémfalhoz nyomja, két kezével felnyúl a primitív klaviatúrára, és a színes gombokat püföli. Aztán már csak a fémpénzek zubogása. A tulaj egy ideig tűri, aztán odaszól, hogy Robika, most már elég lesz. A nyert pénzből Robi vesz magának egy Fantát, apunak egy sört (mindig apu kíséri játékgép-fosztogató körútjain), aztán köszön, és megy tovább a következő talponállóba. Úgy látszik, Robi hallja a számokat, vagy nem tudom, a működést, így aztán sima ügy egy-egy ilyen automata kifosztása. Robinak abszolút hallása van, mint Mozartnak, ő is a fülével és az ujjaival keresi meg a pénzét, őt is egy szuperegó-szerű apafigura felügyeli, aki hasznot húz fia zsenijéből.
A jó színházhoz ma már nem feltétlenül kell drámaíró. Sőt. A (jó) színház ma már többnyire összművészeti alkotás, amiben egybemosódik a tánc, a zene, a performance, a képző- és a videoművészet, és ha van is hozzá némi verbális lötty, azt a színész simán ki tudja rázni magából egy kis rendezői segédlettel. Vagy megírja a rendező. Így dolgozik Pintér Béla, Mohácsi János, így (is) dolgozott régen Zsótér és Schilling. Szegény, szegény drámaírók. Olyan kevés dolgot tudunk hozzáadni a show-hoz. Konkrétan csak egy valamit, a nyelvet.
Azt olvastam Balla Zsófia netnaplójában, hogy számára milyen katartikus élmény volt a Bulandra Színház pesti vendégjátéka. Csodálatos, abszolút színház, ami lenyűgözte és felkavarta őt. Én arról az előadásról a szünetben eljöttem. Pedig ugyanazt a darabot láttuk, ugyanazon az estén. Egy alapvető különbség azért mégis van: én nem tudok románul. És hiába ismerem jól a Háztűznézőt, és hiába volt kiírva magyarul a kivetőre a dialógusok tartalma, a lényegről mégis lemaradtam. A nyelvről. Pontosan lehetett tudni, hogy a nézőtéren ki tud románul, mert ők tízszer annyit reagáltak, hördültek vagy nevettek fel egy-egy riposzton. Sokszor nem az a fontos a színpadon, hogy a színész mit mond, hanem hogy mivel mondja, milyen szavakkal. Hogy mi a mondat lejtése, ritmusa, stílusa, hossza, hallgatása. Nézzük csak meg a Tartuffe-öt Vas István és Parti Nagy fordításában. Nem ugyanaz a darab. Talán mégis számít a nyelv.
Robika a nyerőgépek Paganinije. Vagy Mozartja. Mozart is imádta a pénznyelő automatákat, konkrétan a biliárdot és a színésznőket. Ha akkoriban lett volna már nyerőgép, biztos ő is ilyen gyümölcsös automatán tapsolta volna el a Cosí fan tutte jogdíját. Már ha lett volna akkoriban jogdíj. Mozart, mint tudjuk, nyomorban halt meg. Rosszul tudjuk. Tény, hogy élete utolsó éveiben Európa legnagyobb színházai játszották az operáit, legalább 15 városban adták a Figarót, a Szöktetést, a Cosít meg a Don Giovannit, viszont akkoriban még nem ketyegett senkinek a jogdíj, ezért kellett szegénynek folyamatosan dolgoznia. Megrendelésre, zenekar-méretre, mint az úri szabónak. A török háború után, mikor Bécsben újra fellendült a parti-élet, Mozart szépen keresett, sztárgázsija volt, aminek nagy része el is ment a felesége bádeni fürdőkúrájára meg a saját játékszenvedélyére. De még így is maradt annyi, hogy nagy házat béreljen, a fiát egy drága internátusban neveltesse, és az asszonynak kifizesse a bádeni wellnesst. Persze hitelre élt, mint ma is annyian.
A „szegénytemetésből” is csak annyi igaz, legalábbis a legújabb kori kutatások szerint, amit nyilván röhögve fog megcáfolni a legeslegújabb kori, hogy II. József, a nagy felvilágosult abszolutista, annyira belekattant a reformcsomagjába, hogy megszorító intézkedésként betiltotta a koporsós temetést. Kiszámolta ugyanis, hogy túl sok faanyag pocsékolódik el koporsóként, ennél sokkal takarékosabb megoldás a zsákos temetés. Az elhunytat zsákba varrták, aztán egy billenőajtós koporsóban kivitték a temetőbe, és ott bepottyantották a közös sírba a többi nyolc-tíz hulla mellé. Így végezte Mozart, mint akkoriban – az arisztokratákat leszámítva – mindenki. (Egyébként II. Jószef a kirobbanó népharag hatására kénytelen volt visszavonni reformcsomagjának nagy részét. Aztán sértetten meghalt.)
Mozart imádta a pénzt, a ránk maradt bőséges levelezésének legnagyobb része anyagi természetű eszmefuttatásokat tartalmaz. Shakespeare sem volt ezzel másképp, állítólag az ő híres színházi aforizmáinak egyike, hogy arccal a kassza felé. Meggyőződésem, hogy ha Shakespeare ma élne, szappanoperákat írna valamelyik kereskedelmi csatornának. Mozart meg egész nap flipperezne, baszna dolgozni, hiszen dőlne a jogdíj. Még szerencse, hogy nem ma élnek. Minden úgy jó, ahogy van, mindig mondom.
Hozzászólás