Feszes kis nap volt a mai. Reggel A-val átkocsiztunk Nyugat-Berlinbe, egy baráti magyar orvosnőhöz, aki kilátásba helyezte, hogy betegpénztári alapon karbantarja egészségünket, betegségünket és hipochondriánkat. Gyógyszerekkel és vitaminokkak megrakódva s abban a tudatban értünk haza a volt NDK-fővárosba, hogy időszerűen egyikünket sem fenyegeti halálos kór. Megtudtuk viszont, miként lehetne csökkenteni az úgynevezett rendelői illetéket (Praxisgebühr), amelyet errefelé negyedévenként minden vizsgálat, sőt egyszerű receptfelírás előtt be kell fizetni. Ez a tíz € egy szociális államtól nem egészen barátságos gesztus és az orvosok külön hirdetményen mentegetőznek is miatta, mondván, hogy ők egy centet sem keresnek ezen a furcsa útadón. No mármost feltaláltak valamilyen előfizetési formát, amely olcsóbb, a dolgot huzamosabb időre elintézi, a betegpénztárt pedig gyorsabban és nagyobb summához juttatja. Mindezt egyelőre nem értem, de ugyanúgy jószándékúan fogadom, mint a tüdőgyulladás elleni védőoltást, amely állítólag öt évre biztosítja légzôszervem pompás működését.

          Az egészségvédelmi kirándulás során oda- és visszafelé megcsodáljuk a vadiúj alagutat, amely a Potsdamer Platztól az egy hónapja megnyílt Hauptbahnhofig, egy külön sávon pedig Weddingig vezet és érezhetően enyhíti a a két város közötti kocsiforgalom gondjait. Régebben a Potsdamertől az Alexanderig vezető útvonal komoly kínszenvedést jelentett az autósoknak, csúcsidőben pedig akkora várakozási idôket eredményezett, mintha még állna a boldogult keletnémet munkás-parasztállam határőrsége, s a polgároknak magán a falon kellene átkelnie. Nagy dolog ám a technika: megkönnyíti az ember életét, noha ezt igazán A. érzi, aki közös kocsinkat vezeti, míg én inkább az ő fokozódó lelkinyugalmából profitálok. Különbenis most én sietek jobban – a Litera-napló olvasói feltehetően már türelmetlenül várják előző napom summázatát.

          Délután kevésbé lelkesítő találkozásom van a technikával: az utóbbi időben rászoktam, hogy nemcsak a fapados repülő-, hanem a vonatjegyet is interneten rendelem. Vasárnap éjszaka Münchenbe utaznék, ahol ugyan a VB miatt elmarad a felolvasásom, de előre megbeszélt interjúra várnak a Bajor televizióban. Azért döntök a hálókocsi mellett, mert ez a szép kék szerelvény, az úgynevezett hotelvonat kellemesebb a többinél, az ember nincs beszorítva a fülkébe, mint egy szardiniásdobozba és kevesebb idegen horkolással kell számolni. Most azután megpróbálom a hitelkártyás rendelést betáplálni a gépbe, de a rendszer furcsamód csak ülőhelyet ígér, hallani sem akar arról, hogy éjszakára leheveredjek a kupéban. Többszöri kudarc után, amelyekre fokozódó ingerültséggel reagálok, hirtelen eszembe jut, hogy ezt a járatot nem a Deutsche Bahn, hanem valami új részvénytársaság működteti, miáltal csak személyesen rendelhetem meg a jegyet, mondjuk az Alexanderplatzon. Ott viszont hétvégén hosszas sorbanállásra számíthatok. Lám, ennyit ér az internetes hozzáférhetőség, mondom magamban bosszúsan és csalódottan.

          Az új médiával csak este békülök meg, amikor sajátos premiert rendezek magamnak és A.-nak. Néhány héttel ezelôtt a Torstrassén lévő, „Tatjana“ nevü orosz üzletben megvettem egy DVD-konzervet, rajta az „Ötvenhárom hideg nyara“ című későszovjet filmmel. Ki akartam próbálni, hogy valóban mozizhatok e komputeremen, mert amikor ez a lehetőség először felmerült, egy régi kor embereként hitetlenül csóváltam a fejemet. Valami olyasmit mormoltam magamban, mint a Feleki Kamill által játszott békebeli öregúr, akinek a fiatalok a huszadik század elején megpróbálják elmagyarázni a mozgókép jelentőségét, de ő makacsul hajtogatja: az lehetetlen, a kép az nem mozog.

          Este, merthogy A. kisfia az apjánál tölti a hétvégét s így szalmák vagyunk, sörrel-borral felszerelkezve kényelembe helyezzük magunkat a képernyő előtt és annak rendje-módja szerint moziba megyünk saját otthonunkban. A műfajt alighanem meg kell még szoknunk – itt nincs jegyszedő, a széksorokon nem furakszanak be megkésett vendégek és persze nincs végtelen reklámelőzetes, amely mozikombinátokban hovatovább megközelíti a filmek adásidejét. Ugyanakkor a komputer jóvoltából mégsem ugyanaz az érzés, mintja televiziót néznénk.

          Az igazi meglepetés azonban maga a film: Proskin 1987-ben készült alkotása a szovjet film új virágkorának nyitánya lehetett volna, feltéve persze, hogy maga a Szovjetunió fennmarad. A szemlátomást alig cenzúrázott történet arról szól, hogy 1953 nyarán egy szibériai falucskára rátör egy a közeli lágerből amnesztiával szabadult rablóbanda. Míg a helyi szervek félelemből együttműködnek velük, két politikai száműzött, hátuk mögött ugyanazzal a gulágos múlttal, felveszi a küzdelmet a köztörvényesek ellen. Egyikük – az angol kémmúlttal vádolt idősebb férfi – elesik a banditákkal folytatott tűzharcban, míg a másik – aki németországi hadifogsága miatt került lágerbe – két évvel később jut amnesztiáthoz és ő értesíti bajtársának családját a tragédiáról.

          A fantasztikus színészekkel megcsinált történet a szokásos filmélményen kívül némi szomorkás utóérzetet is hagyott bennem. Lám, örökre elmúlt egy korszak, többmillió áldozottal, számonkérhetetlen bűnökkel, a humánum csodálatra méltó kitöréseivel s az új évszázad roppant nyüzsgésében hihetőleg tökéletesen feledésbe is fog merülni. Csehov fogalmazza meg ezt a melankolikus helyzetet Szahalin-könyvében, abban az epizódban, amikor 25 száműzött megkapja a cári kegyelmet: „Egy se vetett keresztet, nem hálálkodott, mindnyájan komor arccal álltak ott és hallgattak, mintha mind elszomorodott volna arra a gondolatra, hogy ezen a világon mindennek vége szakad, még a szenvedésnek is.“