hirdetés

Múlás

2008. szeptember 21. - Murányi Zita

De nem is a regények, a polcokon roskadó mázsás várostörténelem vonz a megáldott falak közé. Inkább kiállítást nézni megyek. A fekete-fehér litográfiákon Haslev Kirke még zárkózottabban, még megközelíthetetlenebbül fest – kastélymagányban –, mint a valóságban. Ahogy mondani szokták, a művész elkapta a pillanatot.
hirdetés

Különös, de errefelé csak hétvégenként hallok harangzúgást. Misére hívnak, annyi szent. A vörös téglából épült templom előtt kilométeresre nyúlnak a biciklisorok. (Itt a nagyi is két kerékre pattan, ha arról van szó! Sőt, körükben dívik igazán a kerékpáros kutyafuttatás is.).
 
Az üvegablakok mögül hívogató orgonaszó szüremlik ki, gondolom, itt a pillanat, végre-valahára, betérhetnék kicsit. Tévedés. Az istentelen mogorva sekrestyés megint orromra csapja az ajtót. A vállamon csüngő szatyrok (közértből jövök), a télikabát? Nem tudom melyik ludas inkább. Elárulják, hogy idegen vagyok.
 
Maradok a füvet helyettesítő kavicsokkal felszórt templomkertnél. A mértéktartó kő-, esetenként márványtáblák körül gondozott sövénykerítés hajlong a karcsú rézsípokból zengő vox humana dallamaira. Csak a mályvaszín begóniák tartják maguk kackiásan.
 
Errefelé hamvasztják az embereket. Ha gyerek, fiatal csontjai nyugszanak a buja növényzettel körbesáncolt urnában, egy-egy focilabda, kezeslábasba bújtatott, plüss Micimackó egyensúlyozza ki az egyen-feliratok göcsörtjeit. Máskülönben nem személyeskednek. (A hantok között meglelni sajátjaim otthon is gondot okoz. Itt volnék csak igazán bajban!).
 
A fő utca végéről, kellőképp elszontyoldva indulok a könyvtár felé. Vasárnap persze zárva tartanak, ahogy a darazsak által sűrűn látogatott pékségek kivételével, az üzletek is. Könyvet olvasni járjon hétköznap az ember, akkor egész estig megteheti! De nem is a regények, a polcokon roskadó mázsás várostörténelem vonz a megáldott falak közé. Inkább kiállítást nézni megyek. A fekete-fehér litográfiákon Haslev Kirke még zárkózottabban, még megközelíthetetlenebbül fest – kastélymagányban –, mint a valóságban. Ahogy mondani szokták, a művész elkapta a pillanatot.
 
Hetente egyszer a grátisz poszterekért is érdemes betérni. Néha-néha nem remélt ritkaságokra bukkansz. Újdonsült kedvencem egy expresszionista alkotás, anya lányával (előbbi meztelen, utóbbi snájdig ünneplőruhában csücsül a melle nincs, bordáját mutató, szögletes szépség térde kalácsán), bizonyos Serge Sabarsky alkotása. A kollégium falára persze nem tehetem ki. Összegurigázva fekszik asztalkám előtt (a festészet halálát szimbolizálva?). Időnként ki-kigurítgatom, meg ne sértődjön. Majd otthon! Bekeretezve szögelem ki a nappaliba.
 
Az irány, ami andalító sétámat illeti, egyenesen lefele, továbbra is. (Nemcsak a magasabbnál van mindig magasabb…). A főtér kebabosának, sötétségben úszó lakókocsija még most is mustárszagot áraszt magából, dacára, hogy a hotdognak nehezen nevezhető, sovány virslis kiflire vágyakozó dánok kígyózó tömege már tegnap este belefáradt a sorban állásba. A pita helyett durumlisztes tekercsekbe csavart finomságokra valahogy senkinek sincs gusztusa. Profilt váltani nem kell, a négykerekű bodegát a megtévesztő feliratok ellenére is messziről kiszagolják. Az éhesek.
 
Ha valamit, a dán zsömléket viszont feltétlen érdemes megkóstolni. A mákost, a müzlist, a magvast, a teljes kiőrlésűt. Nem állítom, hogy az itteni GuldBageren-ek vernék a franciákat (azokat a forrón tömött bagetteket…, bár szívem szerint ezeket a tökmagos csodákat sem feledném), de hogy a gallokhoz hasonlóan öregbítik tovább a tésztadagasztó, kemencés népség becsületét, abban bizonyos vagyok. A kenyér kenyér, a zsömle zsömle. De még milyen! (Ezt a szakértelmet hiányolom, igazán hiányolom majd otthonról!).
 
Tudom, tapasztalatból beszélek. Épp most intettem búcsút egy parádés falatkának. (Kettőnek). Szülinapom van. Nem úgy, csak közben egy hónapos lettem. Pénteken. El is feledkeztem róla. Vagy. Csak gyáván magamnak sem mertem még feltenni a kérdést. Mi változott (bennem) azóta?
 
Hosszú lajstrom lenne. Bele se kezdek. Legfájóbb veszteségeim egyike, hogy a szobából már nem látok ki a fára. Ha nem is mandulácska, de egy szép, terebélyes gesztenye. A lepedőből eszkábált függöny viharvert vitorlarongyként redőzi el a külvilágot. Talán, le kéne, akasszam. Ma. Holnap. Vagy a nagy, velős szembenézések nyitányaként, elég lenne, most mindjárt félrehúzni?
 
Lassan októbert írunk. Ide most kezd beszökni a nyár.
 
A vénasszonyok nyara. A szél a nyitott ablakon át szobámba húzza a harangzúgást. Dél van. Haslev Kirke. Végállomás?Ha nem is örökre, egy időre biztos.
 
(Zongoristák, Samirok, Koppenhága…
Béke, s a dacosan felhőtlen,
Káprázni káprázó égbolt
Véletek!)

Murányi Zita

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.