Esélyegyenlőtlenséget látok az időben való létezésben.

Mindig szerettem úgy gondolni, hogy a kor, melyben élek, bár mélységesen jellemez, mégsem határozza meg egészében a tudatomat: hogy a lelkünk nem kor-kötődésű, és ha érdeklődésünk is olyan irányú, a közös tudattalanból erősen táplálkozó szellemünk képes az idő-átjárásra. Valaha szinte tetszelegtem abban, hogy szellemileg be tudok járni elmúlt korokat. Kevélységem azonban orra bukott egy franciaországi kiránduláson, Le Puy városában. Ez lett szégyenem színhelye - máig megborzongok a nevére. Ott tapasztaltam meg a múltpánikot.
Le Puy - na, ott aztán van megéledt múlt, orrvérzésig. A híres zarándokhely, a Fekete Madonna városa két részre osztható: lent, a laposabbik részén egy mai gazdag francia centreville éli életét, míg a kúpos barna hegyen, ahol a templom áll, minden úgy maradt, ahogyan azt a XII–XIII. század megalkotta: kormos, keskeny kőházak nyomulnak egymás oldalának a domború, fekete kövekkel kirakott meredek utcákon, amelyek olyan szűkek, hogy néhol két kinyújtott karral átértük őket. Vigyázok, hogy ne nézzek le a kövezetre: még a végén elképzelem a patakokban csordogáló matériákat, amelyek a csatornázás előtti idők járványait okozták... A házak súlyos vas- vagy nehéz fakapuja nyitáskor lassan és kéjesen csikordul egy nagyot, hogy a síkideg turista még inkább frászt kapjon és tisztába jöjjön vele, hová keveredett, és megtanulja tisztelni az elmúlt idők határát. Az apró udvarokban fatákolmányok, amiken az emeletre lehet mászni. Az alacsony szobák füstös deszkaplafonja és kopott-kék fa falburkolata is látszik, ha a lakó a sokosztású ablakot kinyitja. Mert ezeket a házmúmiákat máig lakják: én úgy láttam, az épületeknél nem sokkal fiatalabb emberek.
Ott jártunkkor még egy kedves adalék is sokszorozta időutazás eredetű szorongásomat: a város karneválra készült, s a régi városrészben, az autóktól mentesített hegyen marcona páncélosok masíroztak a domború kövezeten, a házak udvarában társzekerek, régi ruhák - mindenféle korhű holmi. Az egyik kerítésen túlról a lova kantárát tartó, hosszú lándzsával hadonászó, bugyogós-kalapos testőr köszönt ki ránk: az én hajam akkor már égnek állt.
A templom a meredélyen egyre följebb vezető zárt udvarteraszokban épült föl, amelyek legmagasabbikából nyílik a szentély, ahol a vidám színű könnyező Madonna fogadja híveit. Nem tudom, akkor könnyezett-e, amikor én a lábai elé hullottam, én viszont már a sírás szélén álltam. Akkor már nem láttam semmit, senkit: kimerült, űzött, agyongyötört halandó voltam csupán, aki azonnal haza szeretett volna menni. A saját jelenébe. Ahol a szerelme, a XXI. század lezser férfiruházatában, s a szép, világos, tágas otthona az alig nyolcvan éve épült házban... Valahogy kitántorogtam újra a szűk négyszögben látszó szabad ég alá, aztán ki az udvar magas falai közül a leszaladó keskeny utcára. Szédültem mint a ringlispílen, riadtan néztem végig az uszkve 70 fokos lejtésű utcán. Kapaszkodót kerestem. Mintha kis púpos állatok vonulnának tömött sorokban, villogtak a szemem előtt a domború hátú, fényes fekete utcakövek. Autó sehol, ugye, telefonfülke sehol, a villamos áram is valami titkos úton jut ezekbe az horrorisztikus patkánylyukakba... (De biztosan bejut: már korábban volt szerencsém látni az ú.n. ősi házak divatjának komfortfokozatát: a műpenész alatt hi-tech, semmi ok az aggodalomra.) Szóval, az utcán egy árva telefonpózna nem sok, annyi jele sem volt a kornak, melyben élek. És akkor... Akkor felderült az arcom és diadalmas mozdulattal  kiemeltem zsákom zsebéből a mobiltelefonomat, és úgy szorongattam izzadt tenyeremben, mint egy hívő a feketemadonnás ereklyéjét - vagy tán még annál is boldogabb megkönnyebbüléssel. Én, aki a humán entellektüel gőgjével szoktam mintegy mellesleg magamhoz venni a kis izét, ezt a veszélyes és na-látjátok-ez-az-ami-szerintem-már-fölösleges eszközét a túlzásba vitt emberi kényelemnek. Korának kritikus szemlélője, alanyi költő, én, szorongattam boldogan a mobiltelefonomat, és végre megnyugodtam. Visszatért belém a valószerűség-fílingem.
Aztán lejutottunk a térre, be a kocsiba, és el, ó, nézzétek, modern villák, álljunk meg itt egy kicsit! A harmincas évek! Istenem! És amikor átértünk végre Lyonba, nem akaródzott a katedrálisba bemennem. Csak álltam a fennsík szélén, a világos nagy kockákkal felkövezett tágas tér korlátjánál, és néztem, néztem az alanti fehér várost, ahogy dobog-működik. Civilizáció... Modernizáció... Indusztrializáció... A drága hülye barátok meg csak röhögtek: Na mi van, Mari? Most aztán tényleg térdig járhattál a volt-ban!