Ma belepihenek a nyárba, amely itt terpeszkedik előttem egész gyerekkori terjedelmében egészen szeptemberig. Rámtör valami dühödt felelőtlenség, és már például délben megiszom egy sört a Ráczban, ez nem a Ráckert, ez a Rácz, itt nyílt a szomszédban, mindjárt a Rév utcával szemben, épp akkor, amikor a Ráckert megszűnt odabenn, a megunt és megutált városban.
          (Mert megutáltam és meguntam a várost. Igazából azért Budapest nem lett egy jó város. Szar kis város lett, pedig nem így indult. Sem akkor nem így indult, amikor építették - na akkor végképp nem, akkor imádnivaló város volt, tulajdonképpen a legjobb kelet-európai város -. Kádárkori romvárosnak is jó volt: néha hisztérikusan zseniális, néha elégikusan skizofrén, diadalmas emlékezet volt benne és titokzatos jövők sejtelmei, ezek most mind egyszerre múltak el, már dramaturgiai értelemben. Szar város lett, én tudom, benne éltem harmincnyolc évet, szar város lett, mert szar emberek lakják. A magyarokkal, inkluzíve mindenki, egyszerűen nem lehet Budapestet csinálni, csak egy harácsoló, sunyi és gagyi és életkedvét vesztett, vagy maximum álhappy yuppie-szappanoperát, vagy csak én nem érzem jól magam a bőrömben? Nem tudom. De tudom. De nem mondom el.)
          Hát ilyen körülmények között került sor a mai biciklitúrára, Kisoroszi-Tahitótfalu oda-vissza, Misivel kettesben. Először is bemegyünk Karcsi bácsi boltjába, az úthoz feltétlenül szükséges sörért, rágcsáért és ásványvízért. Karcsi bácsi boltja klasszikus garázsdiszkont a húsz éve befejezetlen családi ház szuterénjében, savanyú, gyanús félhomály, egymás hegyére-hátára pakolt áruk, szomorú, kövér feleség a pénztárgép mögött. A soha el nem készülő kerítés betonján egy takarékos sörrel üldögélni viszont az évszázad nagy élményei közé tartozik: ide térnek meg a megfáradt melósok, és itt hangzanak el a legjobb történetek. Most már a harmadik gyerekem nő fel úgy, hogy elkíséri a papát a Karcsi bácsi-diszkontba, és amíg a papa sörözik, a gyerek eljátszik a porban.
          Szóval megvesszük Misivel az útravalót, és finom hátszéltől gyorsítva elindulunk dél felé a vízműúton, amely nyílegyenesen, nyílegyenes nyárfasorok között vezet a tahi földekig. Autó nem jár, tekerünk egymás mellett, és beszélgetünk az űrhajókról. Majd pedig a házasságról, a nyári diákmunka értelméről, satöbbi. Misi már 11 éves, de még nem nőtt ki a kérdezős korszakból, folyamatosan bányássza az ismereteimet, és egészen meglepő témaváltásokkal hoz zavarba.
          Aztán megmutatom neki az elfelejtett temetőt. Ez az el nem felejtett temetővel pontosan átellenben fekszik, Tahitótfalu elején, az út jobb oldalán. A sűrű bozótban keresgéljük a sírköveket, betűzzük a neveket, kavicsot dobunk az elfelejtett kút mélybe. Fél órával később már a kocsma teraszán ülünk a kólával meg a sörrel, és a körtefát bámuljuk, amely velünk szemben ál a kanyarban, egy rogyadozó házfal előtt. Misi veszi észre előbb, hogy a törzsén a sebek mind egy-egy baleset, talán mind egy-egy halál. Minden további kommentár helyett itt van a képe.   (Azért a Nikont sosem hagyom otthon.)

Péterfy Gergely