Volt egyszer egy Murphy nevű pasas, aki már előre megmondta. Megfigyelte, hogy működik a világ, és hasonló következtetésre jutott, mint hajdan Virág elvtárs. Az élet nem egy habos torta, ami elromolhat, az el is romlik, stb. Kár, hogy törvényeit javaslat formában nem terjesztette a parlament elé, milyen jól hangzana az, hogy Lex Murphy. Mindegy, így is lépten-nyomon hivatkozunk rá, Murphy úr megfigyelései axiómáknak bizonyultak. 

Tegnap felhívott állandó jellegű tettestársam, Bujtor Anna. Annát Zsófi húgom révén ismerem, legjobb barátnői ők egymásnak, és nem kellett sok idő ahhoz, hogy Annával mi is barátok legyünk. Olyannyira, hogy amikor engem rendszeresen kezdtek hívni könyvtárakba, fesztiválokra, hogy meséljek a gyerekeknek, összeálltunk Annával, hogy ne egyszerű felolvasás legyen a műsor, hanem igazi drámaalapokra épülő, közös nagy játék. Anna is, Zsófi is és én is büszkélkedhetünk drámapedagógus diplomával, ami nagy segítség, ha az ember egyszerre viszonylag sok, különböző korú gyerekkel akar játszani. 

Az alaptörténetet rendszerint én találom ki, vagy a Panka és Csiribí sorozatom szereplőire, akiket báb formában is elkészíttettem, vagy a Cipelő cicák sorozatra. Az előadások lényege, hogy mindig mindenbe bevonjuk a gyerekeket. De nem úgy, hogy megkérdezzük: „láttátok errefelé a rókát?”, aztán, ha látták, akkor jó, mehet tovább a műsor. A drámajáték-vezető azt mondja: „Nézzétek, ott alszik a róka, el kell lopakodnunk mellette. De ha felébred, mindenki merevedjen mozdulatlanná, különben észrevesz.” A gyerekek talpra szökkennek, remegnek az izgalomtól, egyikünk persze rókafülekkel a fején már elhelyezkedett a sarokban. Másikunk lábujjhegyen vezeti el a gyerekhadat a róka mellett. Lopakodunk, a róka néha megfordul, végigpásztázza a teret, morog. A gyerekek persze szoborrá dermedve kuncognak ilyenkor, végül aztán sikerül, átjutunk, túljártunk a róka eszén, mehet tovább a kaland. 

Így épül föl a mese. Vannak persze fizikai feltételek: csak olyan helyen lehet előadást tartani, ahol szőnyegen körülöttünk ülnek a gyerekek, mert széksorok és szülők közé suvasztva nem működik a dolog. Pont az a szép, hogy a mese és kaland hevében egy idő után még a legbújósabb csemeték is kimerészkednek a mama öléből, és előrejönnek játszani. Egyszer Annával a Ludwig Múzeumban tartott előadásunkon több mint száz gyerekkel találtuk szembe magunkat. Nem volt könnyű dolgunk: ekkora tömegben mindig vannak vadócok, akiket a játék keretében le is kell lassítani, energiáikat úgy kell alakítani, hogy ne szétverjék a mesét, hanem beépüljenek. Az előadásoknak így elkerülhetetlen része az állandó improvizáció.

Annával összeszokott csapat vagyunk, rengeteg előadást végigjátszottunk már, szemvillanásokból is értjük egymást, tudjuk, mikor kell egy segítő mondattal átlendíteni a másikat a totál elveszettség állapotán. Majdnem egy évre előre be van táblázva minden bábozásra szánt időnk. Jövő hét szombatra két előadást ígértünk Solymárra. Nagyon jó hely, jártunk már ott ősszel. Már a jövő heti próba napját is kitűztük. Ám ekkor telefonált Mr. Murphy. Vagyis Anna, hogy a diákszínjátszó csoportjának Rómeó és Júlia előadása bejutott a San Remo-i színházi fesztiválra, jövő héten utaznak, ezer bocsánat, nem tud jönni Solymárra.

Gyors telefon a főszervezőnek, de nem, sajnos nem lehet áttenni az időpontot, mindkét előadásra elkelt már az összes jegy. Találjunk ki valamit. És akkor jött a mentő ötlet: Zsófi. Még ugyan sosem dolgoztunk együtt, de ha valakiben, hát benne igazán megbízom. Sőt, még az a bizonyos „félszavakból is értjük egymást” dolog is működik, volt pár évtizedünk rá, hogy kialakuljon. Zsófi rá is ért ma délelőtt, ideális alkalom, hogy beavassam az előadás rejtelmeibe.

Az ostor persze végül megint szegény Tamáson csattant: négy gyerek mellett képtelenség próbálni. Hites uram bevállalta, hogy egész délelőttre elviszi a gyerkőcöket a Vadasparkba. Mi pedig Zsófival nekiálltunk. Cipelő cicák a cirkuszban – lesz az előadás címe. Még én sem mozgok benne teljes biztonsággal, Annával eddig egyetlen előadásunk volt. A sztori egyszerű: a vándorcirkusz művészei valamilyen szerencsétlenség folytán elfelejtik a mutatványaikat. A gyerekek varázserejű cicáikkal és sok fortéllyal segítenek újra megtanulni a produkciót az oroszlánidomárnak, a bohócnak, a bűvésznek és a többi artistának. Az előadás tele van játékkal, feladattal, a cirkuszművészeket pedig mi ketten alakítjuk Zsófival.

Egyre átestünk az első próbán, elkészült az ebéd is, és befutott Tamás a lelkes vadasparkos csapattal. Vilmos boldogan skandálta újonnan tanult szavát: kóka, vagyis róka. Lilu elújságolta, hogy a gólyák éppen a szemük láttára kapták meg a gondozóktól a halfinálét ebédre. Szeretem, hogy ilyen nyelvújítók a gyerekeim.

Délután Tamás kapott szabadságot, én pedig kivonultam a kertbe a Káosz Kommandóval, hogy a szomszéd Cili néni vezetésével megkezdjük a tavaszi munkálatokat. Cilus és a gyerekek fügefát, kis bokrokat ültettek, én az orgonát és futórózsát metszettem, Vilmos kisvödrébe rámolt mindent, amit talált. Csak a fényviszonyok változása kergetett be minket a lakásba, a lassan sötétedő bokrok és egyre hűsebb levegő hirtelen nagyon hívogatóvá tették a nappali meleg fényét.

Vacsora után már csak egy dolog maradt hátra, bemutattam a gyerekeknek az egyik szereplőt, akit én alakítok majd a jövő heti előadásban. Ő a sete-suta bűvész, aki eleinte rettentő béna, varázsol ugyan nyulat a cilinderből, de már messziről látszik, hogy kilóg szegény jószág füle, a kendőből eltűnő pénzt is feltűnően csúsztatja a zsebébe. De aztán, hipp-hopp, segít a gyerekek varázslata, és bűvészünk vérbeli szemfényvesztővé válik. 

Csemetéim, bár látták az eredeti előadást, fogyhatatlan lelkesedéssel figyelték a bűvészdobozba zárt állat átváltozását, a varázspálca eltüntetését, és csak akkor kezdtek kórusban nevetni, amikor a markomba gyömöszölt kendő nem akart tojássá válni. Vagyis akart, pont ez volt a baj, az a fránya tojás állandóan kilátszott, hiába rejtegettem. A gyerekek boldogan viháncolva mutatták mindig, hogy lóg ki a lóláb, vagyis a tojáshéj. Pedig ezt a trükköt gyakorlom legrégebb óta. Lehet, hogy Solymáron mégis kihagyom a repertoárból, mert a végén még ott is lebukom. Ha Murphy urat kérdeznénk, erre határozottan nagy az esély.

Berg Judit