Műveljük kertjeinket
2006. június 30. - Solymosi Bálint
Vagy órák hosszat meg sem mozdul, és aztán váratlan fölnéz, olyan mintha rám nézne, de nem…, nem is lát engem. Gondolkodik. Mi másra gondolhatnék én meg, ha nem arra, hogy én zavaró körülmény vagyok…, hogy engem a legszívesebben a fenébe kívánna gereblyéstől, vödröstül, ásóstul meg kapástul. Azt a megalázkodó, sunyi és fontoskodó pofáját ki nem állhatom, ez tény, afféle tény, mint az, hogy nem lehet pusztán csak létezni, azt akarni is kell.
- 2006. június 30.
Áramszünetre ébredünk, és szép selyemszürke égre; friss szellő járja át a szobát, úgy tűnik, egyelőre vége a kánikulának. Alapvető szorongások; hogy nem tudjuk elvégezni az egyik vagy másik feladatot, munkát, ill., hogy ha az egyiket igen, akkor a másikat nem, jóllehet azt szívesebben csinálná az ember pont, de most ezt a hülyeséget kell stb. Akárhogy is, kikészül a nap végére, azzal az ostoba érzéssel, hogy egyáltalán nem tuti, megérte volna. Egy egész napos áramszünet –, nem is rossz ötlet; de nem is igazán jó, mert az emberek izgatottak lennének attól, hogy nem tudnak mit tenni, és óhatatlan belekeverednénk a gondjaikba. Szaladgálnának, áramforrás után kutatnának mindenfelé, vagy kitalálnák, hogy mit lehetne spontánul kihozni ebből a helyzetből, a hiányból… Az emberekben, ha maradt volna még némi kalandvágy, akkor otthon maradnának, kényelmesen elhelyezkednének a kanapén, és könyvet olvasnának vagy újsággal csapkodnák a legyeket. (Nyugodtan várnák, míg a délutáni vb negyeddöntőre visszajön az áram –, mert mást nem tehet.)
Kimegyek újságokat vásárolni… Ahogy megyek ki, a kertész rám parancsol, hogy tegyek rendet a ház körül. Nem igazán értem, ez mintha az ő melója volna! Ő nem szívesen sepreget más háza tájékán, mondja. Istenember! Így én, és elakad a szavam. Azzal folytatom aztán, hogy engem egyáltalán nem zavar, végezze csak a dolgát. Erre ő, hogy neki erről egész más véleménye alakult ki; ott vagyok például az ablaka előtt, füvet nyírok, vagy a száraz faleveleket gereblyézem, és akaratlanul is benézek, csak egy pillanatra, mégis ez akár kitartó figyelemnek is tűnhet más számára; és mit látok?! Alkot! Idegeskedik. Állandóan fölugrik karszékéből. Vagy órák hosszat meg sem mozdul, és aztán váratlan fölnéz, olyan mintha rám nézne, de nem…, nem is lát engem. Gondolkodik. Mi másra gondolhatnék én meg, ha nem arra, hogy én zavaró körülmény vagyok…, hogy engem a legszívesebben a fenébe kívánna gereblyéstől, vödröstül, ásóstul meg kapástul. Azt a megalázkodó, sunyi és fontoskodó pofáját ki nem állhatom, ez tény, afféle tény, mint az, hogy nem lehet pusztán csak létezni, azt akarni is kell. Nyilvánvaló, hogy pénzt akar a kertész, ezzel egyúttal túl is mutatva, és túllőve puszta létezése határán, nem beszélve az én lehetőségemnek és egyébként végtelen türelmemnek határán. Ugyanakkor megfékezem magam, és azt mondom neki, szent a béke, beszéljünk erről a jövő héten…! Nem úgy van az! Akadékoskodik. Mert hogy van…? Odakészítem az ajtaja elé most a szerszámokat, és tessék kérem rendet tenni most a hétvégén…!
Azt ajánlom, ne tegye, és faképnél hagyom a kertészt.
Ahogy visszaérkezek, ott találom a szerszámokat az ajtóm mellett. Túljárt az eszemen ez az idióta kertész; itt hagyta az ő munkaeszközeit, és elhúzott; tudta, hogy az ásóval az állkapcsát csapnám le elsőre, aztán árkot ásnék, és eltemetném az ő sajátjának érzett kertjében a kertészt, óvatosan elgereblyézném a hantokat stb. Most mit csináljak…? Nem viselem jól, ha ilyen direkt erőszakos támadásoknak vagyok kitéve. Az ágyra vetem magam tehetetlenségemben és föllapozom az újságokat, a régieket is; keresem a bajt, vagyis a témát.
A kertvárosi ügyvéd vérbe fagyott holttestére felesége és két kisgyermeke talált rá egy kora nyári napon, amikor rokonaiktól hazatértek. A férfit brutálisan összeverték, több bordája eltört, majd két fadarabra erősített dróttal, úgynevezett fojtódróttal fojtogatták. A halálát azonban a koponyáját átütő szúrt sebek okozták, melyeket ollóval ejtettek rajta. A harmadik szúrt sebet akkora erővel okozták, hogy az ollót csak a boncoláskor tudták eltávolítani.
A családot a félelem és az erőszak tartotta egyben. A nála majd húsz évvel fiatalabb feleségét arra kényszerítette az ügyvéd, hogy egy gyorsétteremben dolgozzon tinédzser lányok között, és kiadásairól fillérre elszámoltatta. A fiatalasszony húgának támadt az a „megmentő ötlete”, hogy az ő barátja, egy huszonéves srác elintézi az ügyvédet, hárommillióért.
„Hagyatéki ügy, tanácsért jöttek.” Ezzel kopogtattak be ajtaján, majd ütni, rúgni kezdték. Nem sokkal ezután elszakadt a fojtódrót. Ezért kellett más eszközökhöz folyamodniuk. Az ügyvéd nagy nehezen kilehelte lelkét. A fiú elvitte a mobilt, barátnőjének ajándékozta –, így buktak le.
Izgalmas mérkőzés délután (Németország – Argentína); sikerült megteremteni lelkemben a belső csendet, hallgatok, időnként megszorítom a szék karfáját, ami azt jelenti, hogy nem sikerült teljesen elterelni a gondolataimat a kertészről. (Ilyen mondatok emlékeztetnek rá pl., hogy kisebb görcs Ballacknál…)
Tizenegyesek. Ballacknál nyoma sincs a görcsnek. Ayala kihagyja…, és azt érzem, kész! És úgy is van.
Este elmegyünk, fel Budára, barátaink (Pál, Szabó) születésnapját megünnepelni; nem tudom, tudok-e még írni.
Hozzászólás