No, ma reggel meghegesztettem egy zárat a rácsos ajtóra. Sokszor felmerül bennem a kérdés, hogy miért kell itthon rácsokat, zárakat, lakatokat, mindenféle riasztókat felszerelni? Lassan úgy sétálok az oldalamon lógó hatalmas kulcscsomóval, mint egy főfoglár.

Mikor Görögországban jártam, Korfu szigetén, feltűnt, hogy náluk minden tárva-nyitva van. Még a slusszkulcsot is benne hagyják a kocsikban, leeresztett ablak mellett. Eszükbe sem jut lopni. Vajon mi maradt meg bennünk a görög kultúrából?

Persze Nyugat-Európában is vigyáznak az emberek megszerzett értékeikre, de mégsem éreztem azt az eszement félelmet, gyanakvást és rettegést a betörőktől, tolvajoktól, mint idehaza. Persze, az tény, hogy nincs annyi kiszolgáltatott, lecsúszott, a szociális hálón kizuhant ember ott, mint itthon. Ezeknek sokszor nincs más választásuk, minthogy kénytelenek másét elvenni, hogy nekik is legyen valami, amiből beszerezhetik a napi betevő falatot. Ma Magyarország nem a másfél millió koldus országa, hanem inkább a tízmillióé. Kivételt képez persze az a néhány tíz-százezer, aki kihasználva az 1989-es időszakot - a szabadosság eufóriáját - épp jó helyen, jó időben volt és lenyúlta, amit lehetett, amit bírt.
Igazi vadkapitalizmusban élünk, ahol a nép elszegényedik, a kiválasztottak pedig meggazdagodnak.

Talán a legfárasztóbb az ittlétben, hogy állandó ”standby”, magyarul készenléti, készültségi állapotban kell leélnünk az életünket. Ez a folytonos éberség lelki feszültséget okoz és egy idő után mentális értelemben kóros, akut tünetegyüttes jelenik meg. Gyanakvó tekintet, lehajtott fejek, szemkontaktus és emberi kontaktus hiánya, befelé fordulás, rettegés, félelem.
Néha úgy érzem magam, mintha egy veterán vietnami dzsungelharcos lennék, miközben Budapest utcáit rovom. Idegeim megfeszülnek, menet közben félszemmel jobbra-balra pislantgatok, honnan érhet váratlan támadás? Dzsekimet, kabátomat begombolom, kezeimet szabadon hagyom, hogy bármelyik pillanatban védekezésre vagy ellenakcióira használhassam. Ha felszerelést, kamerát viszek magammal, azt a leglerobbantabb, szinte gusztustalan táskába helyezem, hogy elkerüljem vele a feltűnést. Általában egy vállamon átvetett szíjra rögzítem a fogóját, hogy bármely pillanatban ruhám alá csúsztathassam.
Már rágyújtáskor is először körülnézek, nem tűnik e fel valahonnan egy lejmolós, aki le akar vágni egy staubra.

Vajon lehet-e leélni így egy egész életet? Csak azért, mert itt lakom? Mert ez a hazám?

Teher alatt nő a pálma – mondják. Mindig is utáltam ezt a magyarázatot, mely helyzetünket jellemezné. Én nőni, kivirulni, virágozni, újra és újra kihajtani szeretnék, ledobva elszáradt felesleges terheimet, kiteljesedni szabadon, zárak, lakatok, korlátok, rácsok nélkül. Már az 1975-ben készített „Madarak” című kis 8 perces filmetűdöm is erről szólt. Viccesen a „Ritual visa - visual rythm” alcímet adtam neki, így utalva arra a bezártságra, ami akkoriban minket sújtott.

„Tudod fiam, az MZ-ben az évek mindig duplán számítanak!” – mondotta nékem mindig jóatyám. Isten nyugosztalja Őt!
Mi az az M.Z?
Magánzárka.

Épp elgondolkodtam rajt, hogy akkor én jelenleg 116 éves vagyok.
Mert ha be vagy zárva e nyomorral, bűntudattal, megszégyenítéssel, féltékenységgel, irigységgel terhelt, erkölcsileg totálisan lezüllött országba, akkor magadra vagy hagyatva, egyedül állsz kívül és belül emberiességre vágyó vágyaiddal. Teljesen mindegy, hogy a rács melyik oldalán állsz. Egész életedben a saját magad által választott magánzárkád fogságára vagy ítélve.

Hogy lehet az, hogy ebben az országban semmi sem az, aminek látszik?
Veszek egy kenyeret, s mielőtt megszelném, automatikusan keresztet vetek rá. Jézus testvérem teste. S másnap kiesik a bele, s egy ragadós, morzsalékos katyvasz hullik elém.
Szívem szerint innék egy pohár bort is. Jézus vére. De amint megcsap a tablettából készült lötty, mely sosem látott szőlőt, megundorodom.
Nem is veszek magamhoz alkoholos mérgeket immáron tíz és fél éve.
És folytathatnám a sort. Ha azt mondják, igen az lehet, hogy nem. Az adott szó szentsége megszűnt. A „kezet rá” sem biztosíték már semmire. Érdekes, Antwerpenben, ahol majd két évet lehúztam, a gyémántbusinessben elég egy kézfogás, nincs papír, szerződés és mégis óriási üzletek kötetnek. Senki sem meri megszegni az íratlan szabályokat, mert akkor ő nincs többé. Végérvényesen elveszti a hitelét. Nálunk a szerződés sem számít, az írott törvények sem. Mert akik írják, maguk sem tartják be.
Ebben az országban a lélek korrumpálódott. Mert mit lát az egyszeri földi halandó?
Velejéig romlott a király és talpnyalói is. Az is mindegy már milyen komplementer színű, vörös – zöld – barna – kék, avagy pepita király van hatalmon. Hazug mind.
És ezt látván, az Istenadta nép példát vesz. Ő is hazudik, lop, csal, rabol, ha kell, öl is.
Miért ne? Hisz fejétől bűzlik a hal.

S amint ott állsz magad másságának börtönébe zárva, egy másfajta mentalitással, csak megmosolyognak embertársaid, mint afféle habókos hülyét. Hátad megett kinevetnek, s persze átvernek, amint lehet.

Hát így állunk babám! Most már kelj, szedd a motyód! Nekem mennem kell. Le kell adnom ezt a mai naplójegyzetet, még reggel tíz előtt.