Nagykedd
2010. június 22. - Jánossy Lajos
A Rudasba lépve, a pénztárnál kiválasztani az éltesen középkorú, gyöngéd, a Kodály-módszeren okult, énektanárnőre hajazó hölgyet, apró bókkal beköszönni, majd a kabinosok előzékeny útmutatása szerint az öltözőfülkébe lépni, apró kötényt kötni és felcsatlakozni a már megbízhatóan bejáratott körökre. - Jánossy Lajos netnaplója.
- 2010. június 22.
Mekkora egy kedd, ha kicsi? Hát persze hogy nagy, főleg ,ha benne van a hétfő, a hétfő, amiről persze a hét fő bűn jut a naplóvá lett lovag eszébe, hogy minden napra juthat egy belőlük, amelyek ugye: 1. A kevélység. 2. A fösvénység. 3. A bujaság. 4. Az irigység. 5. A torkosság. 6. A harag. 7. A jóra való restség. Lehetne egy ilyen hetet kipróbálni; egész nap kevélykedni, irigykedni, haragudni, stb. Erről filmet forgatni. A naplógós a torkosságon kívül egyebekben nem kimondottan elmarasztalható, noha a jóra való restség vádjával olykor szintén zavarba hozható, igaz, annyiféleképpen tehető a jó, hogy a lelkiismeret erős hatékonysági fokon megnyugtatható. De például egy torkos éjszaka után, nem tagadja, a vasárnapi műélvezetet követő, ekképp is tetten érhető, a Rudasban tett látogatás úgy növeli, írja jóvá, igazolja, eleveníti fel az élvezeteket mintegy visszamenőleg, hogy arra szavakat még a legmagasabb szinten képzett balneológus sem talál.
Könnyed, fütyörészős, lassúléptű sétával indítani a napot, mintegy a zsigerekkel hallgatni az előző éjszaka zsongássá csituló harangzúgását, eljátszani egy pohár világos, laza szerkezetű, leginkább az ancien regime-ben pisztollyal mért konzisztenciájú sör, egy flekknyi fűszeres, paszta-állagú próza, egy nehéz, véres húsokkal terhelt ebéd, egy randevúba illő, mezei virágos vizit gondolatával, majd hagyni, pontosabban: egyenként elengedni őket, és a Rudas mellett dönteni, tudván tudva, ez a tűpontos, a kétségbevonhatatlan, a kizárólagos, a rendíthetetlen érvényű válasz. Az efölötti örömben elmerülni, ringani a siker hullámain, a Gellért-téren hezitálni picit, hogy akkor a Duna-part-e az erre az alkalomra legmegfelelőbb útvonal, vagy érdemes reszkírozni egy Gellért-hegyi átkelést; a Szikla-kápolna érintésével, a bástyák irányjelzői szerint oldalvást, Gellért püspök reményt adó és fenyegető monumentumával bezáróan közelíteni meg a helyszínt. Honnan, melyik perspektívából mérendő fel a város, ami, ilyenkor tántoríthatatlanul biztos a naplovag, megvan; tündököl, fénylik, évszázadok lüktetnek tetőiben és falaiban és tornyaiban és utcáin és terein. Budapest szülőváros.
A Rudasba lépve, a pénztárnál kiválasztani az éltesen középkorú, a Kodály-módszeren okult, gyöngéd énektanárnőre hajazó hölgyet, apró bókkal beköszönni, majd a kabinosok előzékeny útmutatása szerint az öltözőfülkébe lépni, apró kötényt kötni és felcsatlakozni a már megbízhatóan bejáratott körökre; szaunával indítani, a merülő-, másképpen: Sirilla-medencében prüszkölni, hörögni, krákogni, kapkodni a levegő után, csontig dermedni, mindezt háromszor ismételni, aztán simogató, langyvizekben enyhülni, később gőzre váltani, megint merülni, közben a forrás, az örök ifjúság melegvizét kortyolgatni. Mindez együtt, látható, a torkosság és a bujaság rendkívüli, hőfokozhatatlan elegye, azt is igazolandó, hogy a főbűnök némelyike kizárja a többieket; a skiccelt állapotban az irigység, a kevélység, a fösvénység, a harag kizárható.
Három óra elteltével pedig a büfében leparkolni komótos kényelmességgel; kirendelni egy korsó Staroprament, egy pár virslit és várni, mélázni. Nem hinni a szemnek.
Ha a fentiekre, amelyek népjóléti intézkedések, nem vitás, szintén, még jön két lap, már alig elviselhető a maradásra bírt örök pillanat jósággal robbanásig telt erőtere. Pedig adódik, adódhat piros ultira fedéksári. Például a naplócsiszár - visszaveszi ehelyütt az egyes szám első személyt, a rendhagyó esetet – az elmúlt heteket a következő, Nina Simone-szám hallgatásával töltötte javarészt; megrázóbb, felkavaróbb, veséig hatóbb, minden szerelemmel és halállal, nem kertel, az egész élettel szembesítő előadásban alig van, mi ehhez mérhető, majd minap felütötte az ÉS múlt heti számát, ott pedig egy Bajtai-versbe ütközött. Mi ez, ha nem égi harmónia?!
S ha hatalmasra duzzadt kis ked/v/dét a naplókötő átöleli, nem mulaszthatja el a VB-t, ám leginkább arra való tekintettel nem, hogy időről időre Németh Gáborral közvetíthet az origó stúdiójában meccseket. Ülnek ketten a képernyők előtt és várják, hogy Maradona becserélje Palermot. Kell-e ennél több? (Becserélte.)
Könnyed, fütyörészős, lassúléptű sétával indítani a napot, mintegy a zsigerekkel hallgatni az előző éjszaka zsongássá csituló harangzúgását, eljátszani egy pohár világos, laza szerkezetű, leginkább az ancien regime-ben pisztollyal mért konzisztenciájú sör, egy flekknyi fűszeres, paszta-állagú próza, egy nehéz, véres húsokkal terhelt ebéd, egy randevúba illő, mezei virágos vizit gondolatával, majd hagyni, pontosabban: egyenként elengedni őket, és a Rudas mellett dönteni, tudván tudva, ez a tűpontos, a kétségbevonhatatlan, a kizárólagos, a rendíthetetlen érvényű válasz. Az efölötti örömben elmerülni, ringani a siker hullámain, a Gellért-téren hezitálni picit, hogy akkor a Duna-part-e az erre az alkalomra legmegfelelőbb útvonal, vagy érdemes reszkírozni egy Gellért-hegyi átkelést; a Szikla-kápolna érintésével, a bástyák irányjelzői szerint oldalvást, Gellért püspök reményt adó és fenyegető monumentumával bezáróan közelíteni meg a helyszínt. Honnan, melyik perspektívából mérendő fel a város, ami, ilyenkor tántoríthatatlanul biztos a naplovag, megvan; tündököl, fénylik, évszázadok lüktetnek tetőiben és falaiban és tornyaiban és utcáin és terein. Budapest szülőváros.
A Rudasba lépve, a pénztárnál kiválasztani az éltesen középkorú, a Kodály-módszeren okult, gyöngéd énektanárnőre hajazó hölgyet, apró bókkal beköszönni, majd a kabinosok előzékeny útmutatása szerint az öltözőfülkébe lépni, apró kötényt kötni és felcsatlakozni a már megbízhatóan bejáratott körökre; szaunával indítani, a merülő-, másképpen: Sirilla-medencében prüszkölni, hörögni, krákogni, kapkodni a levegő után, csontig dermedni, mindezt háromszor ismételni, aztán simogató, langyvizekben enyhülni, később gőzre váltani, megint merülni, közben a forrás, az örök ifjúság melegvizét kortyolgatni. Mindez együtt, látható, a torkosság és a bujaság rendkívüli, hőfokozhatatlan elegye, azt is igazolandó, hogy a főbűnök némelyike kizárja a többieket; a skiccelt állapotban az irigység, a kevélység, a fösvénység, a harag kizárható.
Három óra elteltével pedig a büfében leparkolni komótos kényelmességgel; kirendelni egy korsó Staroprament, egy pár virslit és várni, mélázni. Nem hinni a szemnek.
Ha a fentiekre, amelyek népjóléti intézkedések, nem vitás, szintén, még jön két lap, már alig elviselhető a maradásra bírt örök pillanat jósággal robbanásig telt erőtere. Pedig adódik, adódhat piros ultira fedéksári. Például a naplócsiszár - visszaveszi ehelyütt az egyes szám első személyt, a rendhagyó esetet – az elmúlt heteket a következő, Nina Simone-szám hallgatásával töltötte javarészt; megrázóbb, felkavaróbb, veséig hatóbb, minden szerelemmel és halállal, nem kertel, az egész élettel szembesítő előadásban alig van, mi ehhez mérhető, majd minap felütötte az ÉS múlt heti számát, ott pedig egy Bajtai-versbe ütközött. Mi ez, ha nem égi harmónia?!
S ha hatalmasra duzzadt kis ked/v/dét a naplókötő átöleli, nem mulaszthatja el a VB-t, ám leginkább arra való tekintettel nem, hogy időről időre Németh Gáborral közvetíthet az origó stúdiójában meccseket. Ülnek ketten a képernyők előtt és várják, hogy Maradona becserélje Palermot. Kell-e ennél több? (Becserélte.)
Hozzászólás