Már mindent megírtam az előző naplóimban, nekem itt van a végső pont, nem tudok már mit írni. Meséljem el mi történt velem előző nap a hostelben?

 

  Majd  egy másik naplóban. Folyt köv. máshol.

 

  Álljon itt csak ennyi. Megnéztem a többi litera naplókat és nagyon tetszettek, mindenkitől azért rendes őszinteséget és feltárulkozást igényel, végigolvastam Laurát, Karát, Cserna Szabót, Ladikot, Csobánkát és Balogh Endrét is majdnem végig és ezügyben lévő kutakodásaimat még folytatom majd. Nagyon izgalmas, ahogyan mindenkit leköt a naplóírás feladata, és olyan sokat ír arról, mit jelent neki naplót írni, miért vállalta el. A téma előbb-utóbb mindenkinél bekerül és itt igazán őszinte a szöveg szerintem, meg nyilván máshol is, nekem ezek a részek tetszenek a legjobban, amikor azt elemezgetik, miért írnak, hiszen írók vagyunk, testvérek, ha úgy tetszik, ugyannak a szenvedélynek rabjai, csak erre kevésszer döbbenünk rá, mert inkább ellenségeknek és vetélytársnak tartjuk a másikat. (micsoda közhelyek)

  Ráismertem, mindenki szenved valamin, nemcsak én, mindenkinek megvannak a kis külön bejáratú poklai és egyik sem kevesebb a másiknál, mindenkinek nehéz felkelni és végigcsinálni egy napot és írni, írni, írni, ami nekem annyi, mint létezni.

 

   Köszönöm a felkérést, hogy írhattam, remélem még folytatom sokat és sokáig máshol, más helyzetben, a lehetséges blogmon, (ha lesz), a weboldalamon, a könyveimben, az esszéimben,  tanulmányaimban,  folyóiratok hasábjain és internetes oldalakon. Köszönöm, hogy összetalálkozhatom az olvasóval, mint Alíz tükörországban, léphetünk át a tükrökön, legyen ez napló, regény, prózavers, mindegy mi, csak a valami. És ne a semmi.

 

  Remélem még sokat utazgathatok olvasóimmal. Remélem túlélem a következő napot, nap nap után, minden nap lesz erőm felkelni és továbbélni ebben a testben. Remélem írhatok, amíg meg nem halok, és remélem és remélem. Remélem lesz erőm remélni (ez közhely) és remélem lesz egy szép nap, amikor Alíz megsimogat és átvisz engem is a túloldalra, hogy örökké ott élhessek a tükrökön túl, a napfényes városokban. Remélem, amíg élek, valahol a világmindenségben mindig lesz hely számomra, ahol teljesíthetem a rám kirótt penzumot. És remélem nem csalódnak bennem az angyalok sem és remélem túlélem.

 

 

 

     És remélem nem lesz egyetlen elszalasztott percem sem, mert az élet rövid.

   Már nem tudok mit mondani, csakhogy folytatom. Nagy hálával tartozom Gabinak, hogy felélesztette bennem ismét a naplóírás iránti vágyat, mostantól, amint tehetem naplót fogok írni, ki tudja mi lesz velük, lehet átalakítom őket regényhősökké, a mindennapi életem szereplőit, csak más néven, megemelve, átdolgozottabb szövegeket, egy magasabb szinten publikálok.

 

  Azt hiszem, bátor dolog volt tőlem, hogy így kitártam az életemet.

 

  Azt hiszem szeretek élni. Szeretek a napfényben fürdőzni és bámulgatni az időalagutakat, szeretem, amikor a fény végigsimítja testem, amikor a kedvesem megölel, a nyári bóbita tapintását és a friss ánizs illatát. Imádom, ahogy a friss vér áramlik a testemben nap mint nap, imádom hogy a Rózsaszín hús mindig megtalál és végtelen számú befejezett vagy befejezetlen témám marad egy egész életre, amin dolgozhatok.

 

Álljon itt befejezésül, hogy mik történnek nap mint nap a világegyetemben: