Napfolt és ragasztó
2006. november 22. - László Noémi
És pontosan tudja, hogy mikor vette észre: mi az idő. Négyéves korában. Én nem tudom. Nem is gondolkodtam rajta. Azt hiszem, jóval később. Négyéves koromban a húgommal hasaltam akkor még üres lakótelepi lakásunkban a csupasz padlón. A ragasztót piszkáltuk ki a linóleumcsíkok közül. Véres versenyben. Nabokov édesanyja habosrózsaszín ruhájára meg apja aranyozott cári gárdista mellvértjére emlékszik, én a linóleumra meg a ragasztóra.
- 2006. november 22.
Akivel látszólag épp kevés dolog történik, vagyis pillanatnyilag nem vesz részt honolului kéjutazásban, nem kell bányarobbantást felügyelnie, nem cibálja a szél bozontos üstökét egy norvég fúrótorony valamelyik vaslétráján, aki egyszerűen otthon gubbaszt, mert kint köd van és eső és esti sötét és annyira lusta és gyáva, hogy még bicajozni sem megy el, mert valaki azt találta mondani neki: elütik a sötét utakon száguldozó ádáz, pirosszemű szörnyek, az sajnos elkezd valami jó kis olvasnivaló után kajtatni a feje tetejére állított szobában, aztán elolvas vagy három oldalt, leteszi a könyvet, és kamaszkora kútjába visszahullva próbálja megérteni, mit keres a nyakán tartózkodó fejjel pont itt, pont most, pont így, aztán nem érti meg, aztán lefekszik, aztán nem tud elaludni. Nem tud elaludni, mert izgul a holnapi tolmácsolás miatt, mert az istennek sem bírja a kapitalista piacgazdaság szerződéses formáit lazán átlátni és kibekkelni, mert hiába csukja be a szemét, mindenfelől torzonborz képek úsznak a látómezejébe, és egyszerűen képtelen kikapcsolni a műsort. Úgyhogy ismét lámpát gyújt, lapozni kezd.
„...a Föld első olyan teremtményei, akik az idő tudatára ébredtek, egyben az első olyan teremtmények is voltak, akik mosolyogtak.” – írja Nabokov önéletrajzában, a Szólj, emlékezetben. És pontosan tudja, hogy mikor vette észre: mi az idő. Négyéves korában. Én nem tudom. Nem is gondolkodtam rajta. Azt hiszem, jóval később. Négyéves koromban a húgommal hasaltam akkor még üres lakótelepi lakásunkban a csupasz padlón. A ragasztót piszkáltuk ki a linóleumcsíkok közül. Véres versenyben. Nabokov édesanyja habosrózsaszín ruhájára meg apja aranyozott cári gárdista mellvértjére emlékszik, én a linóleumra meg a ragasztóra. Valamilyen homályos formában tudtam magamról korábban is, de nem szüleimhez viszonyítva. A húgom miatt tudtam magamról. Egy évvel fiatalabb nálam, úgy hívtam: a kölyök. Amíg fogai igénybevételével meg nem tanított: a kölyköt tisztelni kell. Nem „kölyök”: ember.
Két-három éves korunkban a lakótelepi betonpalotában minden délben kötelező szundiprogram áldozatai voltunk, rácsos ágyunk a szoba két külön sarkában állt, az övé az ablak alatt, az enyém az ajtó melletti fal és a ruhásszekrény között. Már akkor is kínszenvedés volt elaludni és ha sikerült is, rögtön felébredtem. Életünk e nyugalmas szakaszában fejlesztettem ki a szekrénytetőremászás adrenalindús sportját, melyet kificamított vállam és húgom fölhasadt ajka bánt. Ezekre pontosan emlékszem. Arra is, hogy amikor apám elvitt „valahova” hogy az államon ékeskedő szemölcsöt letessékeljék onnan, nagyon a magasban kellett fogni a kezét. Nem tudom, miért nem napfoltokra és ragyogó színekre, nem pázsitra, nem koraőszi égboltra, hanem a húgom vérző ajkára, a vállamon gubbasztó fehér borogatásra, az égető érzésre az állam alatt, az orvosságszagú mandulaműtétre, a sárgaságra, a járványkórház nővérkéire és a gyűlölt szundiprogramra emlékszem ötéves korom előttről. No, meg arra, hogy háromévesen törtem először be a fejem – ez a bravúr nagyon megtetszhetett, mert aztán több jutalomjáték is volt belőle.
Ha borotvált fejjel mászkálnék a városban, valószínűleg nem aratnék osztatlan sikert. Ehhez azonban sajnoshálistennek sosem voltam elég radikális. Összes radikalitásom nem bírta az egy centit lenyomni – bár az az egycentis sem volt túlzottan esztétikus látvány. Egy azóta is nagyra becsült pályatárs röviden így foglalta össze: „Olyan a fejed, Nonó, mint egy félig leereszkedett, összerugdosott focilabda.” Úgyhogy – imént jelzett traumákat ellensúlyozandó – alternatív módon kezdtem díszes oroszlánsörénnyel ágálni, ami ellen viszont apám emelt állandó kifogást, lévén, hogy „semmi sem látszik belőled, fiam, csak ez a nagy bozont.” Lényeg, dekantált élettapasztalat: bármit csinálok, sehogyan sem jó. Nem tetszik, tudniillik. Miután úgy találtam, hogy másoknak tetszeni igencsak megerőltető foglalatosság, hogy savanyúszőlő a delectare bonyolult mestersége, eldöntöttem: engem nem érdekel, úgy élek, ahogy éppen jólesik és olyan leszek, amilyenre éppen kedvem szottyan. Hát, jól kinézek azóta is, mondhatom, mert a dolog azért nem ÉPPEN annyira egyszerű, no, de miféle csodát várnék valakitől, akinek első angyalszárnyú emlékei a húga vérző ajkához és saját kimarjult vállához fűződnek? Semmi ragyogás, semmi transzcendencia, talán még mindig a szekrény tetejéről lepottyant gazember szemével bámulom a világot és egyszerűen örülök, hogy élek. És bízom abban, hogy eljön az idő, amikor egyszerűen leoltom a lámpát, lecsukom a szemem, és elalszom. Mint a mesében.
Hozzászólás