Már álmomban is netnaplót írok, azaz, hogy dalnokversenyen veszek részt  az Új Forrás szerkesztőivel és írógárdájával. Lebőgök. Ezzel az érzéssel kelek, próbálom kilökni magam az ágyból, máshogy nem megy.

Rohanok a szokásos péntek reggeli  edzésemre. 2011.11.11 van, ahogy a rádiótól megtudom, Katona, Vonnegut, Dosztojevszkij de még Paracelsus is ezen a napon született. Hoppá!  Jobb lesz félni a számmisztikusoknak és asztrológusoknak. Mire hazaérek, Anna már Veiszler Alinda Éjjeli Őrjárat című műsorát nézi. A téma: a Nemzeti Galéria beolvadása a Szépművészetibe, a Múzeumi Negyed kialakítása illetve Baán László kormánybiztosi kinevezése. Alinda pedig kérdez, ráadásul okosakat, láthatóan izgatott, hiszen volt tanára, neves műkritikus és az érintettek, komoly igazgatók ülnek az asztalnál. Furcsa módon hamar egyezségre jutnak a résztvevők: a gyűjtemények integrációja, nemzetközi kontextusba helyezése esztétikai és múzeumi szempontoknak is megfelelő. Úgy tűnik csak azért tartózkodnak és értenek egyet az ellentábor képviselői, hogy elodázzák a végső csatát. Ami nem várat sokáig magára. Kifogásolják a kormány heves, szakmai vitákat megkerülő politikáját, az MNG ellehetetlenülését,  mire a neves esztéta felteszi a kérdést: a szakma eddig is lefolytathatta volna ezeket a típusú vitákat, miért nem tette meg, mire föl ez a felháborodás? Tényleg, mire föl? A kérdésre adandó választ már Zsoltival próbálom megvitatni egy belvárosi kocsmában. Próbáljuk megrágni az ügyet, hány sehova nem tartó konferencián, felesleges kerekasztal-beszélgetésen voltunk úgy, hogy a „nagy ügy“ nem haladt előre, lehetne-e egyáltalán szakmai „menetet vágni“ egy ilyen politikai ügybe? A kocsma rakott krumplija szokásosan kiváló.
Ebéd után a Mérei Ferenc szakkollégium óráján vagyok, Schulze Élménytársadalom című könyve a téma. Ahogy olvassuk a szöveget, egyre inkább az az érzésem, hogy Schulze úgy akart makroszociológiát művelni, hogy közben a merítés, Nürnberg és környéke mégsem teljesen reprezentatív, nemcsak Kelet-Európára nézve, hanem a nyugati társadalmak perspektívájából sem.

Az órám befejeztével a Verzió Nemzetközi Emberjogi Filmfesztiválon vagyok, mint utóbb megtudom  ez volt a fesztivál nyitófilmje, a mozi tele van. A film a Romániában folyó, romákat érintő iskolai szegregációval foglalkozik. Eleinte egy kicsit tartok tőle, hogy a film egy erősen politizáló, tendenciózus hangnemben fogja tárgyalni ezt a témát. Ehelyett életvidám, iskolába járni akaró roma gyerekeket látunk, akik alig várják, hogy megkezdhessék iskolai tanulmányaikat a város iskolájába, a romatelepen öszedőlt, katasztrofális helyzetben lévő korábbi iskolájuk helyett. A gyerekek mellett feltűnik a város erősen autoriter figurája, a polgármester, aki örömmel néz szembe a kamerával és meséli el a nagy sikert, hogy az iskolai szegregáció megszüntetésére irányuló európai uniós támogatást - az Unió eredeti szándékával szemben - az összedőlt iskola felújítására szánják, amivel épp a szegregációt termelik újra, mindezt teljesen reflektálatlanul és engedjük meg, jó szándékkal meséli. A film nagyszerűsége épp ebben van. A rendezőnő háttérben maradva, dokumentálja a kirekesztés hosszú, többlépcsős, a városi iskolától a kisegítő iskoláig tartó szörnyű utat, amit a roma diákoknak meg kell tenniük, hogy az iskolarendszerben maradhassanak. Mindezt a polgármesterhez hasonlóan az ügyben résztvevő és cselekvő tanárok, iskolaigazgató a maguk természetességében kommentálják kirekesztő, etnicizáló hangnemben. A film emellett azt is megmutatja, milyen bonyolult kérdés is az integráció, lehet-e strasbourgi ítéletekkel, uniós pénzekkel kordában tartani, irányítani az ügyet, akkor, amikor lokálisan nincs igény, akarat a változtatásra?

Közben eszembe jut, hogy mi zajlik nálunk, nem egy hasonló történetről tudunk. Miután kijövök a moziból, érzem, hogy erősen fejbe vert a film. Elindulunk, sötét és hideg van, mire hazaérek elmegy minden kedvem, hogy visszatérjek a városba valami szülinapi zsúrra. Inkább leülök és olvasok egy kis Stendhalt.