hirdetés

Nem történt semmi

2017. december 3. - Látó folyóirat

Mi választja el a (jó) poént a bölcsességtől? Avagy a jó aforizma olyan, hogy az ellentettje is igaz? Gómez Dávila mondja, hogy a feminizmus nevetséges, az antifeminizmus szánalmas. – A héten a marosvásárhelyi Látó írja a netnaplót a Literán. A hétfői napot olvashatják Vida Gábortól.

hirdetés

Ma sem történt semmi. Boldogult úrfi koromban írtam ezt fel minden egyes délután a bejegyzés első mondatául, amikor valamilyen, ma már nehezen érthető okból vagy céllal naplót akartam írni. Nem voltam úrfi, ezt is hozzá kell tenni. Akkor még nem tudtam, hogy mindig az a történés éppen, amit feljegyezni érdemesnek tartunk, amit nem jegyzünk fel, azt többnyire elfelejtjük, ami viszont feljegyzés nélkül is emlékezetes marad, attól gyakran szabadulnánk. Sehogy sem jó.

Ma reggel elaludtam, vagyis öltözés, kávé, autóbusz között már nem volt időm belenézni a sajtóba, hogy megtalálták-e azt a harmadik hegymászót, akit december elsején temetett maga alá a lavina a Kelemen-havasokban. Az egyik társa túlélte, a másik meghalt. Tegnap még azt írták, hogy felfüggesztették a keresést a rossz időjárás meg az újabb lavinaveszély miatt. Kezdjek-e valamit azzal, hogy éppen egy román zászlót akartak kitűzni a csúcson a nemzeti ünnep napján? Vagy ez már teljesen mellékes, a lapok sem írnak róla, sem a központi hírügynökség (AGERPRES). Sokat jártam azon a környéken, nyilván egy kopár hegyélen másztak fölfelé, ahol nincs törpefenyő, és a hó megfutott.

Elmúlt ez a december elseje is, nem történt semmi. Dél óta sűrűn havazik. Tegnap alkonyatkor még azon gondolkoztam a domboldalban, hogy azt a pár mezei csiperkét, amit nem tapostak el a juhok, leszedjem-e? Decemberben még sosem szedtem csiperkét, szatyort sem vittem, a fene gondolta, hogy kellhet. De végre igazi sarat dagasztottam, legutóbb is panaszkodtam, hogy krónikus vízhiány van, évek óta nem lesz sáros a bakancsom, ha erdőt járok. Ne félj, vándor!

Abban semmi szándékolt nem volt, hogy éppen december elsején igyekeztem haza Pestről. A repülő Kolozsvárig megint késett, bár nem sokat, meg is fogadtam, ha egyszer pontos lesz velem, ajándékot adok a kedvenc légitársaságom vezetőségének. Vagy inkább hallgassak? Amíg a repülőjegy olcsóbb a transzfernél, a busznál, a vonatnál, nem érdemes reklamálni. Marosvásárhely zászlódíszben és nagy a csend, bár alapvetően egy zajos város, Románia zajos ország, az autók, a zene, a hangunk, az agyunk, a lelkünk. Az Auchan nyitva, a Decathlon nyitva, olyan nagy baj nem lehet, sok-sok ember vár buszra. Egy kocsmában minden asztalon román zászlócska, szokatlan tisztaság, lehalkított tévé, de sehol senki, csak egy ijedt hölgy a pult mögött. Kérdezem, valami ünnepség készül-e? Nem, ma még nem volt itt senki, panaszolja, délután négy óra lehet.  A képernyőn futó hírszalagban írják, hogy valamely sok ideje hallgatásban tartózkodó pópa fog szólni rövidesen a nemzethez. Imádom ezeket a nemzeti színű papokat – magyar is van ilyen épp elég. Ha csak egy pillanatra belegondolnának, hogy mit mondana Jézus az általuk prédikált nacionalizmusról, menten leszédülnének a szószékről. Ha volna isten, ez nem lehetne püspök, mondta egyszer apám az egyikre, az magyar volt éppen és református.

Van egy ismerősöm, aki régebb minden évben megoldotta, hogy december elsején ne legyen Romániában, nem fél, azt mondta, csak utálja a hangulatot. Egyszer belekeveredtem egy hőzöngő román csoportba Kolozsváron, senki nem figyelt rám, de azért én féltem. Időbe tellett megértenem, hogy semmi nem jelezi nekik a magyar voltomat, leginkább a skandálással voltak elfoglalva, jól érezték magukat benne, ritmus volt és dübörgés. Az életüket akarták áldozni Erdélyért, én nem akartam, ám egy menetelő csoporton nehéz átvergődni, sodródik az ember, mint egy rockkoncerten. Kerüld el a tüntető tömeget, ez áll minden bedekkerben. Állítólag a határon is nagy tumultus volt csütörtökön (Demény Péter közlése), áradt a nép Hajdúszoboszlóra: az ünnep román, de a fürdő legyen magyar.

Ilyen ez, amikor nem történik semmi, pedig mekkora készülés volt rá, aztán egy esős hosszú hétvégében elenyészik az egész. A mindennapok megeszik az ünnepet. Vásároltam egy palack egri vörösbort, azon az áron ez a legjobb most errefelé. A nevét, a fajtát és az évjáratot nem írom ide, mert tavaly ilyenkor is elkotyogtam, két nap múlva már egy üveggel sem volt. Kevesen értenek itt nálunk a borhoz, de a jelek szerint azok nagyon. Huszonéve megfogadtam, hogy könyvön és boron kívül semmit nem hozok többet Magyarországról, egy ideje már bort sem, csak könyvet. Egy kisebbfajta pesti antikváriumot kellene megvásárolni, erre gondolok olykor. Vagy az Írók Boltja is megtenné.

Peter Brook (Időfonalak) egy hónapja is ugyanarról a polcról mosolygott rám egy antikváriumban. Nem vagyok színházba járó ember, valamiért ez kimaradt az életemből, bár ismerek színészeket, rendezőket, szakembereket, a fiatalkori nagy színházi élményeimet nem követte semmi, pedig én próbálkoztam. Aztán úgy hozta az élet, hogy néhány kiváló színházi esszé fordítását ellenőriztem, utána kellett néznem annak, hogy mi micsoda. Így találkoztam Brookkal is (a George Banu által írt monográfiát szerkesztettem), így néztem újra a Mahabharata-filmet, és így kezdtem el olvasni Liszt Ferenc repülőterén Brook önéletírását most december elsején. Hanyag és felületes, ahogy mesél, nem is vár túl sokat az elbeszéléstől, de vannak mondatai, amelyek letaglóznak, és az ember nem tudja, hogy most Visnu isten, Platón, Shakespeare, Hamlet vagy éppen Arany János szól hozzá. Esetleg Hamvas Béla (jelzet nélkül idézi Esterházy Péter). Légy készen, mert ha nem, lekésed! Légy készen, és nem fogod lekésni! Nem lehet lekésni semmit, ami fontos. Reptéri nyüzsgésnek vége, ma éjjel ki fogom olvasni a könyvet, gondoltam, aztán mégsem. Brook is azt mondja, hogy a színházban átjön valami, valami más, az a valami más. És erre én nem vagyok készen. Bűn-e a színház, kérdezte egyszer egy vallási tiltások által nyomasztott fiatalember, miközben felfelé lihegtünk egy behavazott hegyoldalon. Nem, a színház nem bűn, lihegtem neki, csak a színésznő...

Mi választja el a (jó) poént a bölcsességtől? Avagy a jó aforizma olyan, hogy az ellentettje is igaz? Gómez Dávila mondja, hogy a feminizmus nevetséges, az antifeminizmus szánalmas. Egy egész délutánt töltöttem azzal, hogy Dávila aforizmáit megfordítgattam, egyre sem emlékszem, csak erre. Vajon miért? Jobb lett volna, ha megírja a műveit, és nem nyugszik bele abba, hogy a nagy mű (ismét vagy újfent) megírhatatlan. Nyugaton a feminizmus ma már egy konformista ideológia, mondta valaki, már csak nálatok forradalmi, Erdélyben. (Szeretem ezt a nálatok Erdélyben kiszólást). Amikor a német képviselő néni (!) a gyermekét szoptatta a Bundestagban, az forradalmi gesztus volt. Hol tartanak ma már a zöldek?! Konzervatív fiatalokról is beszéltünk, hogy ezek már lázadni is lusták. Gondolkozni. Vedd el tőle a telefonját, meglátod, milyen rebellis lesz azonnal! Ilyen egyszerű. Pedig elkelne már egy konzervatív filozófus végre, mert attól, hogy a szabadelvű gondolkodókat kárhoztatja, még senki nem lesz konzervatív. Ugyan mire is lehetne? Mi az, amit ma feltétlenül konzerválni kell? Vagy lehet. A Le Figaro szinte minden nap közzétesz egy (online) kérdést, amelyre igennel és nemmel szavazni lehet. Ha nem a francia belpolitikáról szól, be is ixelem, rendszerint a többséggel vagyok. A francia érettségi nyelvhelyességi tesztjét is kitöltöttem, 65%-ot értem el, a lap olvasóinak átlaga 75% volt, kb. 50 ezren vettek részt. Erdélyben liberálisnak számítok (bár engem ritkán szidalmaznak ezért, de a barátaimat...), a Figaro tesztjei szerint viszont a francia középosztály világnézetét osztom, ott még állítólag van ilyen. Kolozsvárra Párizsból is késett a repülő velem a tavasszal.

Havazik, meg fog állni a hó. Jön a Mikulás. Hétfőn a piacon alig van valaki. Birkahúst veszek, az őseim juhászok voltak, gyermekkorom ízeit keresem ebben, de a faggyút már én sem szeretem. Háromszor annyi birka van Romániában, mint amennyit a legelőterület el tudna tartani, nem kell senkinek a gyapjú, a hús, a sajt is alig. Egész kis ökológiai katasztrófa, mindent lerágnak és kitaposnak, apropó zöldek és EU. Civilizált ember nem eszik birkahúst, kivált a nők viszolyognak tőle. Nem baj, ha vegetariánus vagy, csak ne mondd el, miért. Van-e épelméjű ember, aki vágóhídon szeretne dolgozni, kérdezte egy hölgy valamelyik nap tőlem. Van, mondtam neki, az egy szakma, se nem egyszerű, se nem könnyű. Halászni sem könnyű, mogyorót vagy áfonyát szedni sem. A birkahús kilója 13 RON, a pisztráng 23, a magyar ponty 13, a román ponty 21 (ugyanaz a faj, csak az import valamiért olcsóbb), a kecsege 44, a krumpli 1 RON. Jólét van, ilyen kevés munkából, ilyen sok ember, ilyen jól sosem élt. Chorim Ábrahám aradi rabbi szerint a kecsege, bár pikkelytelen hal, de kóser. Elég régen volt ez is, a 19. század elején. Reformkor. Szabadelvű ember volt, vagy csak konformista? Akkor még volt kecsege a Marosban.

Ha nem történik semmi, akkor az ember azt gondol, amit akar. És az eltűnt hegymászóról azóta sincs hír a médiában. Pedig én reméltem, hogy él. Erre vártam, csak hát az idő telik. És szakad a hó. Tél van megint.


Vida Gábor






Látó folyóirat

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.