Az újság internetes kiadásában két cikket találtam ehhez a témához, az egyik (Thomas Assheuer írása) arról szól, hogy az elméletre kiéhezett egyetemisták körében növekszik az igény az olyan filozófiára, amely „az egészről” szól, és vannak is filozófusok (a „vad gondolkodók” – például Giorgio Agamben, Alain Badiou, Toni Negri vagy Slavoj Žižek), akik próbálják kielégíteni ezt az igényt. Csakhogy, összegez aztán a szerző, lehet, hogy ezek a gondolkodók mindent megértenek a Nagy Egészről, de az Egyesről nem értenek meg semmit. A másik cikk (Jens Jessené) azt taglalja, hogy a filozófiát nem nagyon lehet segítségül hívni az élethez, mert a filozófia lényege szerint a világ intuitív megközelítése ellen dolgozik, szereti kérdésessé tenni a magától értetődőnek tartott dolgokat. Ha mondjuk azt kérdezik tőle, mi a jó a politika, akkor előbb azt kezdi vizsgálni, mi a jó, aztán hogy mi a politika, majd hogy mi a jó a politikával összefüggésben, és könnyen arra az eredményre juthat, hogy nincs is jó politika, vagy hogy a jó mindig politikamentes, vagy kideríti, hogy azok, akik a jó politikát emlegetik, valójában rossz politikát akarnak csinálni, olyat, amiben saját érdekeik érvényesülnek mások kárára. Azonkívül a filozófia nyelve általában távol áll a mindennapi nyelvtől, vagy ha közel is van hozzá (mint például Wittgensteinnél), akkor sem a mindennapi értelmükben használja a szavakat. Végső soron pedig azért nem szállít megoldásokat az élethez a filozófia, mert nincs biztos megismerés, csak a kétely biztos.

Nem akarom az én ügyemet filozófiai magasságokba feltornázni, de azért mellesleg megjegyzem, hogy ez a tétel nálam is beigazolódott. Ugye a lábasban, hogy állítólag az kerülne a dobozba, már eleve kételkedtem, és először, kiindulásképpen nagy bölcsen ennyiben hagytam a dolgot, úgyszólván benne hagytam nyugodni a kételyben, hogy aztán másnap egy külső impulzus hatására új, megbízhatóbbnak tűnő hipotézist állítsak fel, amiről aztán a következő nap reggelén kiderült, hogy hamis, mert a velem szembejövő, majd előlem elfutó újabb tényekből feketén-fehéren arra következtettem, hogy nyulak lennének a dobozban, ha a nyulak nem szeretnének inkább a lépcsőházban szaladgálni, illetve egy kényelmes ajtó (történetesen a mi ajtónk) elé lekucorodni, és ott bogyókat hullajtani számolatlanul. De most már ebben sem lehetünk biztosak, ebben az intencionális bennelevésben, mert amikor rászóltam a fiúkra az első emeleten, hogy meg ne lássam még egyszer a nyulakat a lépcsőházban, akkor ők ijedten mondtak valami olyasmit, hogy jó, persze, persze, akkor majd elviszik őket, és tényleg, azóta nyulak nem bukkantak fel társasházunk tapasztalati horizontján. Gyorsan lekopogom.

Na, de nem a doboz és a nyulak – valószínűleg megoldhatatlan – problémája a véletlen egybeesés, amire céloztam, hanem hogy lám, Németországban is pont most növekedett meg a filozófia iránti érdeklődés. És főleg azért olvastam el a fent említett cikkeket, hogy lássam, mekkora hangsúlyt kap bennük a filozófia pénzügyi vonatkozása, tekintve, hogy nálunk a filozófia iránt hirtelen lábra kapott érdeklődésnek a pénz áll a fókuszában. De azt kell mondjam: semennyit. A Die Zeit filozófiai tárgyú cikkeiben egy árva szó sem esik pénzről. Mintha a létre, az életre, a boldogságra és az igazságosságra vonatkozó kérdések sorában nem az lenne az első, hogy ki mennyi pénzt kapott. Mintha nem azzal kezdődne minden gondolkodás, hogy elszámolni és elszámoltatni, fillérre, centre, és majd amikor meghúztuk a vonalat, és a végösszeget az illetékes hatóság is jóváhagyta, azután jöhet a létező léte és a többi, az már mindegy. Mert ne legyenek kétségeink, hogy például ezeknek a „vad gondolkodóknak” („vad”, hát az ugye mit jelent, hogy szélsőséges, tehát liberális), ezeknek bizonyára van mit aprítaniuk a tejbe, és akkor rögtön felmerül a jogos kérdés, hogy bejárnak-e a munkahelyükre, vagy nem, látta-e őket valaki délelőtt, a legnagyobb dologidőben az utcán flangálni, vagy nem, hogy ki finanszírozza a felforgató gondolataikat, nem-e esetleg maga az állam fizet olyan gondolatokért, amik alkalmasak lehetnek a fennálló intézményes rend nyílt vagy burkolt kritikájára vagy az emberek akaratából hatalomra jutott pártok és politikai vezetők lejáratására a külföld előtt. De érdekes módon ezekről a dolgokról semmit nem ír a magát nyilván függetlennek tartó újság. Hiába, a németek sosem értettek igazán a filozófiához, csak a nemzetközileg beágyazott szakmai kapcsolati hálójuk nagy.

Ma is sütött a nap:



De mi is az a jó politika?