Ha naplót akarok írni, előbb ki kell találnom az életemet.

Ezt a jó kis mondatot találtam ki első mondatnak ehhez a naplóhoz. Mert azt gondolnám, egy naplóhoz elsősorban élet kell, olyan, ami lejegyzésre érdemes, legalább a naplóíró számára, egy azonnali nyilvánosságnak szánt naplóhoz pedig kifejezetten olyan élet kell, ami az olvasókat is érdekli. Nagyszabású, izgalmas események, amiknek a naplóíró aktív, sőt irányító résztvevője, nagypolitika, milliárdos üzletek, templom felgyújtása (Hérosztratosz), titkos összeesküvés, vagy jó, legalább irodalom, ha egyszer a napló irodalmi portálra van szánva, de az irodalmon belül is inkább találkozások híres emberekkel, pletykák, kis rosszindulat.

Nálam erről szó se lehet, mert általában itthon dolgozom, ha tudok, egyébként meg a család van, bölcsőde, iskola, fürdetés, fektetés, az kit érdekel? Ha mást is csinálnék, akkor meg az a félelem működne bennem, hogy így közvetlenül leírva nem tudnám elhitetni a dolog fontosságát, vagy olyan dologról hitetném el a fontosságot, ami igazából nem is fontos, és akkor megtéveszteném a gyanútlan olvasót. Rosszindulatú pletykálkodásra meg hogyan is lennék képes?

Vagy még a gondolataim jöhetnének szóba, a fontos dolgokról született gondolataim, de egyrészt ilyenekből az említett körülmények miatt nincs olyan sok, másrészt itt is az a kérdés merülne fel, hogy mi a fontos, nem csak nekem, hanem másoknak is, mert ez ügyben sem vagyok túl magabiztos. Meg hát mostanában amúgy is elárasztják az internetet és a nyomtatott sajtót a kommentárok és vélemények. Nincs szomorúbb annál, mint kommenteket olvasni egy véleményblog-bejegyzés alatt – mintha egy óriási, piaccsarnok méretű kocsmában mindenkinek végig kellene hallgatnom a mondókáját vagy beszólását ahhoz, hogy egyetlen olyanra találjak, amivel érdemes lenne vitatkozni, vagy ami érdemi információval szolgál az adott témához.

Ezért gondoltam arra, hogy kitalálni, és ugye jól hangzik, hogy a saját életemet, de lett volna ebben némi kis játék is, hogy most melyik élet az enyém, elbizonytalanítottam volna az olvasót, miközben meg lett volna az elvi lehetősége annak, hogy a fiktív rész mélyebben vonatkozik rám, a saját életemre, mert életünk egy részét alapvetően talán a magunk számára kitalálva éljük.

Aztán végül is nem gondoltam végig, ahhoz le kellett volna ülnöm és el kellett volna kezdenem írni, de nagyjából egy körzeti fényellenőrre gondoltam elsődlegesen, aki előbb a régebbi körzetesítésre panaszkodik, amikor a helyi fényellenőröket elbocsátották, és lett helyettük egy körzeti, de persze azt az állást nem ő kapta meg, csak amikor a kinevezett körzeti fényellenőr hirtelen meghalt, akkor is csak nagy könyörgések, apró gyermekeinek sűrű emlegetése árán, most meg az a bánata, hogy a körzeteket is össze akarják vonni a centralizáció, illetve az állítólagos pénzmegtakarítás jegyében, amiről persze ki fog derülni, hogy egyáltalán nem jelent megtakarítást, és jön majd egy újabb miniszter, és megint decentralizálni fognak, kényszerűségből is, hiszen a fények ellenőrzéséhez igenis ott kell lenni helyben, ahol a fény van, nem pedig egy központi irodában, hiába van az mondjuk a Nap-hegyen.

És akkor ez a szerencsétlen fényellenőr kitalálja, hogy ha már naplót kell írnia, nem tudom, hová, de hogy akkor ő egy meg nem nevezett vagy megnevezett költő-író-műfordítóként írja a naplót, akit az első nap rögtön behívnak a Médiaszolgáltatás-támogató Alaphoz egy gyermekirodalmi beszélgetés ürügyén, de az érte küldött taxi a Médiatanács épületéhez viszi, oda minden tiltakozása ellenére úgyszólván betuszkolja a taxis, némi bolyongás után Szalai Annamária elé kerül, aki, arra hivatkozva, hogy ő hivatalos személy, először is igazoltatja, utána pedig kivallatja, hogy vajon nem vétett-e a vonatkozó műveiben a gyermekek egészséges erkölcsi fejlődése ellen.

Ugyanis egészen eddig a hivatalos személyekről volt szó a villamosban, amikor mentem a gyerekért az iskolába, hogy azok igazoltathatják az embert, és ez engem eléggé foglalkoztatott. Hogy felszállnak a hivatalos személyek a villamosra, és igazoltatják az utasokat, mert ők erre – az egyszerű ellenőrökkel ellentétben – fel vannak hatalmazva. Tehát például a köztársasági elnök, a miniszterelnök, az államtitkárok és a parlamenti vagy önkormányzati képviselők – ők mind igazoltathatnak engem a villamoson és persze a megállókban is, mert mától kezdve meg az egészségvédelemről lesz szó egy darabig, noha nem az erkölcsi, hanem a tényleges egészség védelméről, a megállókban és az utasvárókban betiltott dohányzás révén.
Na, de akkor mára nem találok ki semmit, hanem a mai nap története egyetlen kép lesz, mivel ma szép napsütéses idő volt, ebből a szempontból egy kitüntetett nap, tudtam csinálni egy képet a lyukas dobozommal a Cházár András utca és a Thököli út sarkán.