Ma reggel, amikor kitettem a szemeteszsákot az ajtónk elé, hogy majd később leviszem a kukába, a következő kép tárult elém a lépcsőházban:



Akkor hát erre kellett a doboz.
Tegnap délelőtt ugyanis becsöngetett a társasház egyetlen önkormányzati lakásában élő népes roma családból a tíz éves forma Jancsika (a nevet megváltoztattam), hogy tudnék-e adni neki egy nagy dobozt. Van néhány üres hullámpapírdobozunk odakint, az ajtónk mellett elrakva, hogy hátha majd költözhetünk, és akkor milyen jól jönnek azok a dobozok, amiket egyébként kidobnánk. Azokból kért egyet a Jancsika. Próbáltam húzni az időt, mert ridegen elutasítani sem akartam, de a dobozokat is sajnáltam. „Mire kell az nektek?” – kérdeztem.
Jancsika elkezdett gondolkodni. Sokáig gondolkodott, majdnem egy percig. Gondolkodásának úgy a közepe táján kis időre úgy tűnt, hogy tulajdonképpen a nyelve hegyén van, mire is kell a doboz, még mondta is, hogy „na, hogy is hívják?”, de aztán megint reménytelennek látszott a gondolkodás. Aztán végül csak kibökte: „Lábasnak.” „Akkor tessék” – mondtam, lemondva a válasz nyomán felmerülő újabb kérdésekről, mert valószínűleg megsajnáltam, hogy ennyit kellett neki gondolkodnia, meg talán az időt is sajnáltam az újabb válaszokra, amikből úgyse tudtam volna meg semmi biztosat. Adtam neki egy nem túl nagy, olyan közepes méretű dobozt, egy-két lábasnak alkalmasat. Úgyse mostanában lesz a költözködés, nyugtattam meg magam utána, mert miattuk nagyon nehéz eladni a lakásunkat, de ha sikerülne is, akkor rengeteg doboz kell, ez az egy nem sokat számít.
De ezek szerint az történt, hogy bejelentkezett valaki hozzájuk aludni, csak mivel ők már amúgy is sokan vannak, jobb híján a lépcsőházat ajánlották fel az illetőnek, azzal a plusz szolgáltatással, hogy segítenek dobozokat szerezni. Vagy csak a Jancsika ajánlott fel segítséget merő buzgalomból, aztán a megszerzett dobozt mégis másra használta fel ő vagy valaki más (bár lábast belerakni, azt nem hiszem), mert az alvó ember a maradék dobozainkból ágyazott meg magának: amikor begyűjtöttem a dobozokat (egy kivételével, mert azt ki kellett dobni), nem volt közöttük az, amit Jancsikának adtam.
Későn fekhetett le az az ember, mert amikor indultunk a gyerekekkel iskolába, illetve bölcsődébe, még aludt, és hiába köszöntem rá hangosan, meg se mozdult. Átlépkedtünk rajta, átemeltem rajta a babakocsit. Amikor visszajöttem bölcsődéből és a boltból, még mindig aludt. Gondoltam, nehogy itt meg legyen fagyva már órák óta, mi meg átlépkedünk rajta, megráztam. „Fel kéne most már ébredni” – mondtam. „Jó, még egy kicsit pihenek”– válaszolta, úgyhogy békén hagytam. Aztán amikor később felszedtem a dobozokat, láttam, hogy ébredés után ott helyben a kisdolgát is elvégezte, és az vesse rá az első követ, aki reggel, ébredés után nem ezt teszi.
De – hogy visszautaljak a tegnapi napló egyik megjegyzésére – nem tudom, fontos-e ez valakinek rajtam kívül. Apró esemény egy szerencsétlen társasház életében. Csak hát az, hogy egy sötét alak alszik a lépcsőfordulóban. Elfoglalja szinte teljes szélességben. Néhány leterített dobozon és egy magára terített kabátban alszik. Kilép az ember, és nem tudja, mi vár rá. Vagy a lábas. Erőt vesz magán a gyerek, elkér egy dobozt, és azt hiszi, meg van oldva a probléma. Viszonylag egyszerűen megoldják valakinek az alvási problémáját, más valaki pedig magyarázza el valahogy a gyerekének. Magyarázza el önmagának. Hogyan jutott idáig az ország, a kerület, a ház, az a család.
Ami biztosan nem fontos: egy újabb kép a lyukas dobozzal. Ezen belül fontosnak tartom megjegyezni, hogy a képen láthatatlanul ugyan, de rajta van egy narancssárga, ponyvás kisteherautó is. A tíz percig tartó exponálás közepén négy-öt percig megállt a látómezőben ez a furgon, kiszállt belőle két ember, és a Baross utca és a Bacsó Béla utca sarkán a régi, narancssárga szemetesládát ugyanolyan formájú, de vadonatúj zöldre cserélték.



Időközben a lábas rejtélye megoldódott. Részletek a holnapi naplóban. Maradjanak velünk!